Uj Szó, 1949. december (2. évfolyam, 197-219.szám)

1949-12-23 / 216. szám, karácsony

U J §10 Jól rendelték azt al Istenek, hogy szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni. Jól ismerem ezt a világot. A Soó-, soknak az a generációja, amelyből az apám való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az időben napszámos volt az apám egy gépműhelyben, ö sem dicsekedik ezzel az idővel, más sem. Pedig igaz. És az is igaz, hogy soha már én a jövendő életemben nem kacagok anynyit, mint gyermekségem e pár esztendejében. Hogy is kacagnék mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csorgott a végén a szeméből s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta ... És még ő sem kacagott úgy soha, mint akkor egy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk és tlaáltunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az almárium ban... a többi nehezebben került elő. Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni s amit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincsesbánya volt, amelybe csak bele kell nyúlni s mingyárt van terülj asztalkám. El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat kutat benne, tűt, gyűszűt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor s egyszer csak azt mondja nagy bámulva: — Elbújtak. — Micsodák? — A pénzecskék — szóit felkacagva az anyám. Kihúzta a fiókot. — Gyere csak kis fiam, azér is keressük meg a gonoszokat. Huncút, huncút krajcárkák Leguggolt a földre s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt volna, hogy kirepülnek; úgy is borította le, egyszerre, mint mikor kalappal lep két fog az ember. Nem lehetett azon nem kacagni. — Itt vannak, benne vannak — nevetgélt s nem sietett felemelni — ha csak egy is van, itt kell neki lenni. Leguggoltam a földre, úgy lestem, nem búvik-é ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi Tulajdonképp nem is nagyon hittük, hogy van benne valami. összenéztünk és nevettünk a gyerekes tréfán. Hozzányúltam a fenekével felfordított fiókhoz. — Pszt! — ijesztett rám az anyám — csendesen még kiszökki. Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajcár. Nagyon sebesen szalad az, csak úgy gurul. De még hogy gurul... Jobbra-balra dőltünk Sokat tapasztaltunk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár. Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot. — Jajt — kiáltott rám újra az anyám s én megijedtem, úgy visszakaptam az ujjom, mintha a sparherthez ért volna. — Vigyázz te kis tékozló. Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk, míg itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mer látod mosni akarok, ahhoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajcár kell, kevesebbér nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt vanebbe a kis házikóba: :tt lakik, de nem szereti, ha háborgatják; mert ha megharagszik, úgy elmegy hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mer a pénz nagyon kényes, csínnyán kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen meg ápreheqjlál, mint az úri Kisasszonyok. Te, nem tudsz valami csalogató verset. azzal tán ki lehetne csalni a cslga&igahéjából. Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a csigabigacsalogató nagyon furcsa volt. Pénz bácsi gyere KÍ, Ég a házad ideki .. Azzal felfordítottam a házat. Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt. Az anyám savanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába. — Milyen kár — mondta, hogy asztalunk nincsen. Ha erre borítottuk volna ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta. Én összekapargáltam a sok lomot s beleraktam a fiókba. Az anyám azalatt gondolkozott Ogy eltörte az eszét, nem tett-é valahová valaha valami pénzt, ue nem tudott róla. De nekem fúrta valam az oldalamat. — Édesanyám tudok én egy helyet, ahon van krajcár. — Hol fiam, keressük meg, míg el nem olvad, mint a hó. Móricz Z

síg

mond vót. Az üveges almáriumba, a fiókba — Ó boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse ienne. Felállottunk s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem voU üvegje már régen, de a fiók jába ott volt a karjcár, ahol én tudtam Három nap óta készültem kicsenni onnan, de sose mertem Pedig cukrot vettem vóna rajta, ha azt is mertem vóna. — No van mái négy krajcár. Sose búsulj már fiacskám, megvan a na gyobbik -fele. Mái csak három kell. Osztán ha ezt a négyet megkerestük egy óra alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig Még akor is moshatok egy rende* estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy. Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg almáriom íiatalabo korában olyan he. lyen szolgált, ahol sok duggatni való lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának nem hiába volt olyai. göthös, szúette, foghijjas . Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt. — Ez gazdag fiók — vót. Ennek sose vót semmije E meg mindig hitebül élt. No, te rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. O ennek nem is lesz, mert ez a mi sze génységünket őrzi. No neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz Ennek van a legtöbb, ni! — kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp feneke se volt. A nyakamba akasztotta, aztán leü'tünk nevettünkben a földre. — Megállj csak — szólt hirtelen — mingyárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába lelek. A falba szegek voltak verve, azor. lógtak a ruhák S csudák-csudája, ahogy a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár. A szemének alig akart hinni. — Megvan — kiáltotta — itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük olvasni. Egy-kettő — három — négy — öt.. Őt! Mái csak kettő kell. Mi az, két krajcár semmi. Ahon őt van, ott akad még kettő. Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet sem. A legjobb trélb sem csalt ki sehonnan még két krajcárt. Már nagy vörös rózsák égtek a*, anyám arcán az izgatottságtól s a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mingyárt beteg lett tőle. Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiilani senkit. Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mingyá

rt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belőle azt az olajos szennyet. És akkor a homlokára csap az anyám: — 0, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem nézem meg. De bizony, ha már eszembe jut, megnézem. És megnézte És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat. Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még 11 — Mutasd csak a te zsebedet Is. Hátha abba is van. Az én zsebem! Nojsz azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi. Bealkonyodott és m' ott voltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha egy se lett volna. A zsidónál nem volt hitel. a szomszédok éppolyan szegények, mint mi s csak nem kérünk egy krajcárt! Nem volt más mi tennf, mint tiszta szívből kinevetni nyomorúságunkat. És akkor beállított egy koldus. Éneklő hangon, nagy siralmas könyörgést mondott. Az anyám majd belebódult, úgy ránevetett. — Hagyja el, jó ember — mondta — ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom, a félfont szappanhoz, hibázik az árából. A ko'dus, jámbor arcú öreg ember rábámult. — Egy krajcár? — kérdezte. — Hát. — Adok én. — No még a kéne, kódustól alamizsnát. — Hadd el lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hlbádzik, a kapa főd. Avval minden jó lesz. Kezembe adta a krajcárt s nagy hálálkodással eldöcögött. — Na hála légyen — szólt as anyám — szaladj hát .. Ekkor egy pillanatra megáll, aztán nagyot, nagyot kacagott. — Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajom sincs. Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás és ahogy odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre. Vér volt, az 5 drága, szent vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény emberek között is csak kevés tud. Keskeny, szürke felhőfoszlányok úsznak a környék fölött. Nagy égiháború lehetett az éjjel, esővel, viharral, villámlással vegyes. Látszik is a nyoma mindenfelé, a fák gallyai le vannak tördelve, faleveleken, fűszálakon esőszemek csillognak, a templomsoron a nagy garádban zuhog a víz. Vőneki János uram portáján egész tócsák állnak, a Zákó Mihályék kertjében pedig — éppen az imént mesélte Mihók Magda — a madárfészket is lemosta a fáról a zuhogó zápor. Köd gömörödik a sár fölött, átlátszó és fehéres, mint a muszelinruha, a falusi kémények füstje fölfelé száll, megannyi jele, hogy már nem lesz eső, bár az ég morcsos, borús még, akár Bizi apó arca, ki meghajolva, ingadozó léptekkel megy a hosszú utcán Szűcs Istókkal, a kőművessel. Hogy összeesett az öreg! Nem is csoda, csövestől éri a veszedelem. A lánya meghal, ökrei felfújódnak, csűre, asztaga megég, lovait elhajtják a szegénylegények. Hanem érzi is a súlyát az Isten „másik" kezének, ha nem tudta megbecsülni a jobbikat. Bezzeg kellemeztetné most már magát ő szent felsége előtt, mióta a legény fia is halállal vívódik, megfogadta, csak arra való lesz a vagyona, hogy jót tegyen vele. De bizony hidegen fogadják az egek. Valóságos csoda történt. Mikor a Mária-képet hozták, amit a templomnak vett, — leszakadt a szekér alatt a Bágy hídja, ló odaveszett, kocsi, kép dirib-darabra zúzódott. Az emberek az udvarukról és a kerítések mögül nézik, amint végigmegy a hosszú krispinben, apró, kopasz fejét a vállapockái közé húzva. — Csiba te, ne te, — veszi fel a szót Böngér Panna — legalább már ti ne bántsátok. Eleget veri az Isten. Ugyan tegyen lelkem egy-két hasábot az üst alá, míg megkavarom. — Nedves ez a tüzelő, — veszi át a t özvegy Csupor Mátyásné. — Ai. időmben még a fa is jobban égett, Panna. Hanem ez a Bizi dolga! Tudod-e mi történt megint az éjjel? — Talán a kőkereszttel a temetőben? — Beleütött a menykő, lelkem. Összetörte. Pedig csak tegnap állították föl nagy költséggel. — Oh. oh! — hüledezék Böngér Panna. Eredj csak, kis Andris, nézz utánuk fiam, hová fordulnak el a savanyúkúttől ? A „falu gyermeke" (úgy hltták a szelidképű, anyátlan-apátlan fiút) ott guggolt az udvar közepén, a lekvárfőző katlan mellett, ami igen irigylendő állapot volt reá nézve, mert nemcsak a lábait melengethette a fűznél (csípős az idő egy kicsi!*, hanem a jószívű Böngér Panna A kóstolást is megengedte. Hogy most már ott kell hagyni a vén Bizi miatt ezt a nagy boldogságot! Kelletlenül kullogott utánuk. Csakugyan a temetőbe mentek. Az asszonyok Igazat mondtak, • gyönyörű piros kőkereszt ott hevert két darabban a sárguló pázsiton. Nini, hova lettek az aranyos betűk: „Isten dicséretére emeltette Bizi József." Éppen a betűknél, derékon törte fcetté nyilával az Isten, mintha mondaná: „Nem kell a dicséreted, Bizi József, a Mária-kép sem kellett, ez sem kell." Az öreg ember elkapta fejét a földről, ahol adománya széttörve hevert és nem mert fölnézni az égre sem, ahol olyan nagyon haragusznak rá.. Révedező szeme a gyermeken akadt meg, mintha annak a boglyos feje lenne közbül égnekföldnek. András a körisfának dtllt s az Ittas, kövér temetői földbe besüppedt lábait fölváltva emelgette, bámész kíváncsisággal nézte Biziéket. —Menjünk innen — mondá Istók. — Hát a kereszttel mi történjék T — kérdé Bizi fojtott hangon. — összeragasztod ? — Nem én! — vlszonzá Istók tompán. — Amit az Isten ujja öszazetört, azt nem szabad az ember ujjainak összeilleszteni. Bizony, kigyelmedet meglátogatta az Isten ... Az öreg ember fogai összevacogtak. — Hiszen, ha csak látogatna! — kiáltott fel keserűen — ö már nálam lakik, Istók, állandóan nálam lakik. — Tűrni kell Bizi uram! — Pedig hidd el, Istók, nem vagyok rossz ember. — Fösvény volt kelmed, szívtelen, gőgös. A világ elejének képzelte magát. Aztán valljuk meg az igazat. uzsorával szerezte kincseit. — Nem becsülöm már őket •emmlre — hörgé. — Fázom, reszketek. Valami rossz előérzetem van. Mintha marokkal fogná össze valaki a szívemet. Meglásd, ismét szerencsétlenség vár reám. Oh, te kifogyhatatlan Isten, mivel engeszteljelek meg? Elhagyták a temetőt. — Hej, ni! — kiáltott föl Istók.— Hát es a poronty mindig a sarkunkban van! Milyen vörösek a lábszárai a hidegtől! Takarodsz Innen mindjárt, te kölyök! — Ne kergesd el azt a gyereket, Istók. Olyan jól esik, hogy itt látom mellettünk. Gyere idébb, kis fiam! Az öreg arra gondolt, hogy abból a borús égből egyszerre lepattanhat még egy villám, de csak akkor, ha már az a gyerek nem lesz itt. — No, gryere hát közelebb! — De csak hadd menjen haza — véli Istók — megveszi a lábát az Isten hideget — Miért nem húztál csizmát, te fiú? — kérdi Bizi uram szelíden. — Nincsen csizmám, — mondá A gyerek szomorúan. — Hát miért nem varrat apád T — Nincsen apám! — felelte közönyösen. Ez a közönyös szó megfogta Bizi apót. Hogy nevelkedik ez föl, ha a szeretetet sem ismeri ? ... Szótlanul megfogta a kis András kezét s vitte magával végig a nagy utcán, le egészen a templom mellé. Ott aztán benyitottak egy házba, amelynek kapujára két sarkantyús csizma volt kifestve aranyos rojtokkal s a következő aláírással: „Filtsik István, csizmadia-mester". — Mérjen ennek a gyereknek egy pár csizmát, Filtsik uram, az én kontómra! — mondá Bizi apó. Filtsik megnézte a gyereket s így szólt: — Éppen van egy Ilyen kis csizma készen. Fölteszem a bundámat egy ócska lajbi ellen, hogy jó lesz. A kis csizmát előhozták, csakugyan jó volt: mintha a lábára öntötték volna. A gyerek örült neki, ragyogó mosoly ült ki arcára s vígan kopogott az öreg után a pitvarba. Ott künn ezalatt eloszlottak a felhők. Mikor Bizi apó küépett az udvarra, a napfény elöntötte szomorú arcát, az égbolt nyájasan mosolygott. A füvek nevettek rá az úton, söt még a meggyűlt esővizek is. Mintha új levegőt szívott volna be, könnyebben érzé magát. — Add Ide a kezedet, fiam! Olyan jó meleg kezed van. Eljössz-e hozzám? A gyermek a csizmáit nézte gyönyörködve s így szólt: — A lekvárfózéshez szeretnék menni! — Nem, te velem Jöss*. íme, Itthon vagyunk már, itt lakunk ebben a cserepes házban. X kapuajtóban a kocsis várta már azzal a hírrel, hogy az ellopott lovak megkerültek, a fia már túl van a veszélyen. Bizi apó hálateljesen nézett föl az gére. Milyen messze van és mégis milyen közel... Egy pár kis csizmával meg lehet Járni egy óra alatt...