Uj Szó, 1949. december (2. évfolyam, 197-219.szám)

1949-12-23 / 216. szám, karácsony

Dániel az iskolából hazajövet ledobta könyveit a tűzhely melletti lócára. — Anyukám, mondok neked valamit! Ma nem volt iskola. Szépen sorban — folytatta utánozva — kimentünk az állomásra a karácsonyfa elébe. Vonaton jött. Fehér lovak hordozták a városon át és két törpe, közöttük angyal volt, tartotta a szekéren. A gyermekek sírtak a hidegtől, én is dideregtem, de nem sírtam. Es tudod, anyukám? Olyan na-a-aagy volt a fa. — szétvetette karjait — nagyobb, mint ez a szoba. Szoba-konyha: egy helység. Az anya ruhát vett ki a fazékból, úgyhogy a pára miatt alig látta Dánielt. — A karácsonyfa szegény gyermekek számára készül... Bizony nagyon dideregtem, de nem sírtam. — És hol van a koronás irka? Tegnap egy korona, ma egy korona, vájjon ki győzi? — Itt van. az egyik egy koronába került, a másik, a számtanirka nyolcvan fillérbe. — Hangja bizonytalanul remegett. — És nem tudod azonnal ideadni, amit visszakapsz? — Szappanos kezével meghúzta a kisdiák fülét. Nem szívesen keresgélt a zsebében. A húsz fillérért zsemlyét akart venni az iskolaszolga úrnál. Álmodozva nézte a húszfilléres kaszását és öt kalászát. — Add ide! — s elvette a kezéből. Egy időre elhallgatott. — Tudod mit, mama? el fogom beszélni, hogy volt avval a fával — a gondolat nem hagyta békén. — Olyan nagy karácsonyfát még nem láttál, — suttogta távozóban. Mosolygó lélekkel aprította a fát. Szemei elöl nem tünt el a gyönyörű kép: karácsonyfa, két fehér ló, törpék, angyal és fülében csengett a szó: — Ez a szegény gyermekek karácsonyfája ... Valahogy igy mondta az az úr, aki beszélt. Dániel ennek nagyon őrült! Kis szive szinte táncolt a boldogságtól. — Milyen jó szegénynek lenni! Milyen szép! — Látod, most legény vagy — megdicsérte az anyja, amikor mint a szikra visszaröppent az aprófával. — És most tisztítsd meg a krumplit ebédre, nekem nincs időm, ha tisztára akarlak titeket mosni karácsonyra — Igen. Könnyű engedelmeskedni, amikor Karácsony közeleg. Jézuska lelki szemei mindenfelől melegítenek és szép alakja mindenütt ott lebeg, mint a gyöngysor. — Anyukám, te sohasem láttál olyan karácsonyfát. Vasárnap megnézheted, ünnepély lesz mellette. A lányokat is magaddal viheted. — Bizony az urak adhatnának ne- , kem valamilyen kabátot. Megfagysz ' ebben a felöltőben, ha az idő üyen hideg marad. — A beszappanozott ruhát a fazékba dobta kifözésre. majd a foltozott kabát gallérjánál megcibálta Dánielt — Bizony, milyen rongy van rajtad! — dobta utána furcsa öngúnynyal. Többé nem volt sem tekintete, sem szava a megindult kisfiú számára. Anyjára nézett, majd önmagára, széllel bélelt felöltőre és észrevétlenül kilojjódzkodott. Egyenesen a karácsonyfához. A fenyő ott áll a téren, mintha ott nőtt volna, hatalmasan emelkedik és szól az arra járókhoz. Nem mindenki érti — de Dániel, a kis Dani, mintha összenőtt volna vele: valami lelki közelség, családi érzés húzza a fa felé ... Hisz a fa az övé is, hisz ö ls szegény, édesatyja már nincsen, ott üdvözölte a fát az állomáson, látta, amint felállították a téren és felakasztották rá a villanylámpákat. — Cin, cin, — csengett a pénz, melyet a karácsonyfa alatti urnába dobtak, melyek körül prémes bundába öltötzött hölgyek álltak. — Ez a szegény gyermekek számára van ... — gondolja a kis Dani és félénken, bátortalanul közeledik az urnához. Egészen közel nem mehet, nincs nála pénz, hogy szintén beledobja, de azért nagy érdeklődéssel figyel mindent, ami a karácsonyfa körül történik. Anya jön kisIeányká jávai, pénzt ad a gyermek kezébe s az beledobja, örül a pény csengésének, felkacag. — Az a hölgy elment és nem dobott pénzt, az sem és az az úr sem, aki mellette megy — csodálkozik, nem tudja megérteni, miért?... 0. Dániel bizonyosan adna, ha volna, ha csak legalább húsz fillérje is. Megint didereg. Kezeit a zsebében testéhez szorítja, lábait egymáshoz verdesi, ugrál, de mindenfélekeppen csak fázik. A hó lassan, szállingózik a levegőben, mint valami fehér szépség, amit leenged a magasságból valaki, aki szereti a világot. Gyengéden leszáll Dánielre és a fára — csakugyan, oly gyengéden .. . Már két lépéssel közelebb van. Ha valaki adna neki most egy koronát, mindjárt bedobná az urnába, mint az a UJ szo HAN/K G-T^EG-O TRO vX' r kislány azelőtt. Bizonnyal szeretetből dobná' nagy-nagy szeretetből, amely Karácsony előtt erőt vesz a lelkeken s amelyet úgy hívunk, hogy karácsonyi hangulat. Kettőt is bedobna, ha volna, szegény gyermekeknek cipőre, hogy ne dideregjenek és kedvükre állhassanak itt a karácsonyfánál. Már nem birja a hideget, hazaszalad, hogy fölmelegedjék. — Anyukám — mondok neked valamit ... adj húsz fillért ceruzára. — Nem adok egy fillért sem, kell az ünnepekre. — Nem bánom, becsuk a tanító úr. — Miért csukna be ľ ... Sírni kezdett. — Festékeim sincsenek, sem rendes ceruzám és a többi gyereknek van. — Ugyan kérlek, ne bosszants. Az első osztályban — festék ... Délután szomorúan ment az iskolába. Ha volna húsz fillérje még ráérne, hogy elszaladjon vele a karácsonyfához, de nincsen, nincsen. Honnan vegye? Dániel érzelmei még jobban fellángoltak, mikor az iskolában a tanító úr magyarázni kezdte a nyilvános piaci karácsonyfa értelmét: „A megkeményedett emberi szívekben szeretetet kell ébresztenie, melegséget a gyermekek iránt. Ezek a szavak annyira felhevítették Dániel szívét, hogy kinyújtotta kezét s meglengette, mintha kiszőlításra várna: — Tanító űr kérem, én ls bedobok húsz fülért, anyuka holnap ad nekem. — Szép tőled, fiacskám, magad szegény vagy és osztozni akarsz az utolsókkal. Ujjongó örömmel tért haza az iskolából. — Anyukám, mondok neked valamit. A tanító úr megdicsért engem. — Csak agyon ne dicsérjen téged. Szaladj át Korenyékhez, nincs-e ott Ancsi és Márta? Dél óta nem voltak Itthon. Mikor kis hugocskáit hazahozta, ismét ceruzára kezdett kunyorálni. — Hagyj rpár békét, most éjjel megy ceruzát venni? Amikor sírni kezdett, hogy nincsenek festékei, édesanyja megharagudott és letérdeltette. — Ti pedig az ágyba, kis csavargók — szólt szigorúan a kislányokra. A nagyobbik ijedtében elkezdte kigombolni a kis Ancsi ruhácskáját és szó nélkül lefeküdtek az ágy végébe. — Van apád, aki keres ? ... suttogta az anyja kiengesztelésképpen, hogy a gyerekeket annyira megijesztette. — Veszek nekik valami cukrot * karácsonyfára. A mosás miatt csak most mosogatta el a déli edényeket. — Veszek, veszek ... — Kelj fel Danikám — gyengédség remegett a hangjában. — Vájjon hol van a fiú? Kiosont, maga sem tudta hogyan. Majd v'"o?aiön. S ez a .vet szegény teremtés vacsora nélkül aludt el — ránézett a leánykákra, akik egymáshoz bújtak az ágy szélénél. Megigazította a kispárnát fejecskéjük alatt, megsimogatta, betakarta őket. „Danika hagyott nektek babot és ti vacsora nélkül vagytok, gyermekeim." Elgondolkodott fölöttük s elnézte őket... Az örök hang meglágyította az anyai szívet. Lehúzta a lámpát s fáradtan feküdt ruhástól az ágyra, amíg Dániel hazajön. — Adj nekem húsz fillért. — De amikor nincsen, drága fiacskám. Holnap keresek, majd kapsz. Ancsinak veszek kis babát. Vájjon miért dicsérte meg a tanító úr? Apa nélkül nő fel. Én nem is érek rá, hogv tanítsam ... Menjek a fiú után, vagy mi? A hirtelen hűlő vastüzhely megpattant s a lehúzott, alig hunyorgó lámpa fojtogató szagot terjesztett. Hideg volt és sötét. A téren a karácsonyfa körül éppen az ilyen kis szobák érdekében nagy fény és nyüzsgés volt. Fény vett körül mindent s magával ragadta Dániel kis alakját is, aki mindig közelebb és közelebb lopódzott a fához, illetve az urnához, amely mellett megállt habozva. A tanító úr szavai motoszkáltak az agyában. — Ha minden úr és úriasszony pénzt dobna a perselybe, minden gyermeknek volna jó cipője és nem fáznának. Istenem, s öt magát hogy eszi a hideg, már szinte sír a hidegtől. Belenéz a sátorba a csillogó karácsonyfadíszekkel, nézi a járókelő közönséget s azon gondolkodik, honnan vegyen egy koronát, „hogy a gyermekek ne fázzanak és ne sírjanak". öt magát gyötörte a hideg. Rémesen didergett. De az urak és hölgyek! Bizonyára sok pénzük van. Fog tőlük kérni ,hisz anya azt mondotta, hogy kérni nem szégyen, csak lopni. Már odalépett elszántan, de hang nem jön a torkából. Dániel szégyeli magát. — Hit akarsz, fiacskám? — megijedt. — Én, én semmit. — Ügy hozzámdörzsölődtél. — Már a

z ilyen kisgyermekek is lopnak — gondolta a hölgy — a nyomor bűnre visz. Jön egy másik hölgy, kérni fog tőle. Csoszogó lépés. — Kérek egy koronát — szemelt a földre süti s szaporázza lépéseit a hölgy mellett. — Minek az neked? — Kell... irkára és ceruzára. — Csalsz, nem adok. — Aranycsillagot akarok venni magamnak a karácsonyfára .. van. — Csaltam — félreáll az árnyékba az utcasarkon. — Már nem látni, már elment. És most előre, bátran és büszkén. S már odalopódzik, lábujjhegyre áll s a korona — cinn — már bent van. A csengésnél benne is valami megremegett. Körülnézett s meggyőződött róla, hogy a hölgy a pénztárnál látta, hogy ö ls beledobott, amint a tanító úr meghagyta, s bár örült, hogy a dolog sikerült, mégis megzavarodva futásnak eredt. Csak otthon állt meg, a szoba-konyhában, ahol a három alvó lény merült el a pislogó lámpa félhomályában. Ránézett a tűzhelyre, szörpintett egy kevés bablevest s vetkőzni kezdett. Valami csalódás vesz rajta erőt, csalódott a saját érzésében. Nincs öröme. Lelkében kellemetlen üresség van, mintha nem ls tett volna jót. Miért sietett annyira haza, mintha rossz volna a lelkiismerete? Még egy kis levest felezörpintett, a lámpát eloltotta, s amint lefeküdt a csendben, hallgatta, mint csöpög az ereszről, olvadni kezdett. A nedves, hűvös láb fagyasztotta az egész testet a tűzhely melletti lócán. — Ha anyuka adott ysína ceruzára, nem kértem volna másoktól — csúsztatta be a szemrehányást két vízcsepp koppanása közé. Görcsösen összehúzódott egész testében a vékony színes dunyhácskája alatt. Hallgatja saját pénzének csengését, állandóan előtte van a kép és mégis, mintha a csengés örö— Látod, mert igazat mondtál, itt méből is a tanító úr szidását hallaná valamiért. Kikoldult koronát dobott oda s ezért nincs büszke öntudata, felemelő érzése, tiszta öröme. Csak a remény világit be a szoba sötétjén át, hogy eljön a kis Jézuska és bizonyosan fog hozni valamit neki is és a hugocskálnak is, hisz bedobta a koronát. De hátha a Jézuska haragudni fog, hogy megcsalta a hölgyet, akitől a pénzt kapta? Hátha azt fogja gondolni, hogy az nem is volt a Dániel koronája és inkább a hölgyhöz fogja küldeni a karácsonyi ajádékot ? Fájdalmas kétségek, nyugtalanság. Kopp-kopp-kopp. Az ereszről elszakadt cseppek kopogtak s elvegyültek az alvók hangos lélekzésével. Dániel félni kezdett — Anyukám, valamit — nem fejezte be, mert megijedt a saját hangjától. — Anyukám, — szólt félhangosan. Az anya aludt nem mozdult. — Anyukám, én félek. Nem ébredt fel. összehúzódott kezelt Bsszetette, érzéseinek kőválygásában imádkozni kezdett. „Drága Jézuskám, kérlek, hogy ne féljek ... S ne haragudj, hogy megcsaltalak ... És azért a koronáért amelyet bedobtam, hozzál nekünk valamit karácsonyra és add kérlek, 'iogy ne féljek. És bocsásd meg, ,'iogy csaltam, amikor anyukám nem adott ceruzára. És ne haragudj, drága Jézuskám ... És azért a koronáért, amelyet bedobtam ..." nem fejezte be az imát. A cseppek kopogtak és Dánlel remegő lelkével nyugtalanul elszenderült 'Tc -iAsl^ IRTA: ANDERSEN NEXÖ Az én gyerekkoromban minden szegény ember gyereke dolgozott és felesége is, feltéve, ha munkát kapott. A férfiaknak valamivel jobb volt a helyzetük, mert ők a munkidőnek legalább egy részét a kocsmában töltötték. Ez nem károsította meg túlságosan a munkaadót: örült, ha emberei iszákosok voltak, elitták, amit az asszony és a gyerekek egy egész héten át keservesen összekerestek. Sőt a munkaadó maga volt az, aki közel a munkahelyekhez kocsmákat és ivókat nyitott. A munkások hitelbe kapták az italokat és amit fogyasztottak, azt szombaton levonták a bérükből. Gyakran a kantinban tartották az elszámolást, ügyelve rá, hogy alaposan megfejjék őket. Amit a vállalkozó az egyik kezével kifizetett azt a másikkal rögtön vissza is vette. A gyerekek, a „gyerekek századában" úgy töltötték gyerekkorukat hogy azt sem tudták, van-e apjuk. „A

z ember", ahogyan kistestvérem apát hívta, reggel négykor ment el hazulról. Mire a gyerekek felébredtek, már régen nem volt otthon. És amikor késő este hazajött, anya gondoskodott róla, hogy ne kerüljünk eléje. Sosem lehetett tudni, hogy milyen állapotban ér haza. Vasárnapómként, reggelenként rendszeresen átaludta a délelőttöt, aztán felöltözött és felkereste barátr.it. Csak ha valaki jött hozzánk, akkor fordulhatott elő, hogy otthon maradt. Igy nem jöhetett létre bensőséges viszony köztünk, bizony idegen maradt számunkra — „az ember". És nem lett könnyebb azáltal, hogy világosan láttuk, hogy menynyire másképpen is lehetne. Újfajta emberek bukkantak fel itt és amott, mások voltak, mint a többiek. Gyűlésekre jártak, ahol énekeltek és beszédeket tartottak és vasárnaponként nem ültek a kocsmában, hanem kirándultak a zöldbe az asszonnyal és a gyerekekkel. Ellenszegültek a hatalomnak, vörös zászlókkal meneteltek és saját maguk akarták meghatározni munkabérüket. Anya és a többi asszony gyakran úgy beszélt róluk, mint a „félbolondokról", akik mindent a fejetetejére akar nak állítani. Hazavitték hetikeresetüket, ahelyett, hogy elitták volna és nem kívánták, hogy az aszszonyok és gyerekek is munkába álljanak. Egyesek közülük ugyanabban a szegénynegyedben laktak, mint mi és mi irigyeltük a gyerekeiket. „Vöröscsőrüeknek" hívtuk őket, de ezt a csúfnevet az irigység diktálta, valójában szívesen cseréltünk volna velük. Jobban tartották őket, mint minket, de a legfájdalmasabb megfigyelés számunkra az a pajtási viszony volt, amely náluk apa és fiú között kialakult. Nyáron ezek a különös munkások világos nappal jöttek haza a munkából. Az anyjuk megmosta a gyerekeit és kéz a kézben sétálni mentek a szülőkkel. És hazafelé menet az apju vállán lovagolhattak. Hangosan tudtam volna üvölteni ennél a látványnál és párszor meglestem apát, hátha én is megérek valami hasonlót. De ebből nem lett semmi. Egyik szombaton mégis bekövetkezett a csoda, egészen váratlanul. Apa visszatért a munkájából a Jüttland-szigetekrő] és a kavicsbányában vállalt új állást. Elérkezett a hétvég és a szombattal beköszöntött a szokásos sorsdöntő kérdés: haza ad-e vájjon valamit a fizetésből és mennyit? Ez az egész hétre kihatott ettől függött, hogy mekkora darab kenyér jut számunkra. Anya is ott ült közöttünk, fejét kezébe temetve, mikor egyszerre csak ismerős lépéseket hallottunk: apa lépett be! Apa, kit a kocsmában hittünk! Más volt a lépése és arca is derűsebb volt a rendesnél. Lassan felakasztotta a kályhára sapkáját és zsákját, hozzánk lépett és egy marék pénzt az asztalra szórt. Tíz koronát, az egész heti keresetét! — Fogd anya — szólt zavartan, anélkül, hogy valamelyikünkre is ránézett volna — és csinálj egy kis csomagot. Holnap reggel a zöldbe megyünk. Anya majdnem felkiáltott boldogságában, de aztán okosan visszatartotta mondanivalóját. Csak ennyit mormolt maga elé halkan: — Milyen furcsán érzem magam. -Á Apa gyanakodva pillantott rá: — Küldd el a gyereket bevásárolni — szólt röviden. És valóban igaz lett, nemcsak a vásárlás vált kézzelfogható valósággá, hanem másnap valamennyien kimentünk a zöldbe. Hogy hol jártunk, arra már nem emléksem. Csak ázt tudom, hogy apával mentem, fogta a kezem és szinte ittas voltam a örömtől. Kemény ökle, mely olyan erősen tudott ütni, most gyengéden fogta körül kis kezemet és én percenként rápillantottam és magamban mondogattam: „Te vagy az én apám". Nem tudóin, mit láttunk ezen a kiránduláson, úgy hiszem, kevés figyelmet fordítottunk a tájra. Engem csak egy gondolat foglalkoztatott egész idő alatt: Vájjon apa is megengedi-e majd, hogy a vállán lovagoljak, mint a többi apák, szerintem az igazi apák megengedik? Nem mertem megkérni, de hozzásegített ehhez a szűk csizmám. Mikor már egy jódarabot mentünk, nagyon elfáradtam. Anya valamit apa fülébe súgott és én hirtelen a levegőbe repültem és a vállán ültem, kezemmel magas, izzadt homlokába kapaszkodva. Ez volt életem egyik legboldogabb perce ... (Fordította: Ráko

s Edit.) I a k