Uj Szó, 1949. november (2. évfolyam, 172-196.szám)

1949-11-08 / 177. szám, kedd

— ÜJSZ0 ­Ivan Morozov, a Szocialista Munka Hőse 1949 november 8 A szovjetemberek harcolnak a bé­kéért, demokráciáért és haladásért mindennapi munkájukkal. Mi, szovjet kolhozmunkások úgy veszünk részt ebben a harcban, hogy igyekszünk megerősíteni kollektív gazdaságainkat, nagy termést elérni és államunknak a búza. zöldség és ipari növények bő­ségét beszolgáltatni. Mikor Moszkvá­ban a Szovjet-ház osz optermében a szovjet békebarátok koníerenciáía 'olyt, feszült, fgye'emmej hallgattuk az ott elhangzott beszédeket és csat­lakoztunk mindazokhoz, akik a béke mellett foglaltak állást. De ugyanak­kor nem fe'edkeziünk meg munkánk­ról, szántóföldjeinkről és learattuk és beküldtük az ál ami raktárba mun­kánk gyümölcsét. Sok búzát, burgo­nyát, zöldséget stb. szolgáltattunk be az államnak a tervben ránkszabott mennyiségen felül. Amikor a kolhozmunkások útnak Indították a megrakott szekerek tö­megét azt mondogatták, hogy igy a békét támogatjuk. Minden gondolatunkkal, minden te­kintetünkkel a béke ügyét szolgáljuk. Azt akarjuk, hogy nagy termést ér­jünk el és kormányunk bölcs veze­tőnkkel, Sztálin elvtárssal az élén. eSy nagyszerű tervel dolgozzon ki a szarazsag elleni harcra, amely terv zöld falakat építene a forró sze'ek el­len és munkánk számára új, végelát­hatatlan területet biztosítana. Munkánkban segítségünkre van a vi'lanyáram, mely csak a moszkvai járásban 4862 kolhozba van bevezet­ve és 3500 villanyárammal való csép­lést tett lehetővé. Ez a példa egy­szersmind bizonyítja, hogyan segít a szovjet kormány azoknak, akiknek jó­léte állandó tárgya gondoskodásának. Ezen a példán mindenki meggyőződ­hetik, hogy évről évre emelkedik az életszínvonalunk. Ez évben kolhozunk bevétele 2.5 millió rubel, ami 700 ezer rubeilel több, mint a háború e'őít 1940-ben. A háború után egymillió rubelt fektet­tünk be öntözőmüvekbe, ez évben új klubházat és 20 családi házat épí­tünk. És ez a mi kolhozunk csupán egy szemcséje hazánk szocialista mező­gazdaságának. A szovjet lapok naponta hozzák azokat a jelentéseke* és táviratokat, melyeket a SSSR miniszter szovjetjé­nek elnöke, Sztálin elvtárs kap az egyes köztársaságok és járások ve­zetőitől. Ezek a jelentések a beszol­gáltatás! kötelezettségek haláridőelőtti teljesítéséről szó'nak. Ilyen híradások örömmel töltik el a szovjet hazafiak szívét és felkeltik bennük a bizalmat hazájuk erejében és hatalmában. Mi minden tehetségünket és erőn­ket a béke építésének szente'jük, az iskolák, lakóházak, kórházak és gyermekotthonok építésére. Mindent, aini szocialista államunk szolgálatára áll, felhasználunk a nép életszínvona­lának emelésére, a tudomány és a kultúra fejlesztésére. Azalatt az olyan kapitalista álla^­mok. mint az USA, nem törődve a nép szoru't helyzetével —, felhasznál­nak minden eszközt a fegyverkezésre, harci támpontok kiépítésére és o'yan fasiszta banditák kitartására, mint Tito és társai. Azért Olaszország, Franciaország, Anglia, az európai országok, Ázsia és AmeriKa munkásnépe felemeli hangját a kapitalista ragadozók ellen, kik nem tudnak a nemzeteknek sem békét, sem szabadságot, sem munkát, sem kenyeret adni Azért a béke­konferenciák és a „Békehetek" min­den országban szolgá 1 janak komoly intelmü! mindazoknak, akik a háború tüzével játszanak és a világuralomra vágynak. A békét és a demokratikus együtt­működést kivívhatjuk és ezért a szovjet földművesek nevében az egész világ földműveseihez fordulok; Leplezzétek le állandóan a háborús uszítókat, ne könyörögjetek a béké­ért, de harcoljatok érte és minden al­kalommal adjátok értésére azoknak az uszítóknak, hogy fiaitokat nem külditek az ágyúcsövek elé, hogy a kapita'istáknak nem engeditek meg, hogy keressenek milliók gyi'kolásán A munkásemberneV nincs szüksége háborúra, hanem békére, demokrati­kus együttműködésre és szabadság­ra. E'jen a munkásság nemzelközi szolidaritása az egész világod. harc­ban a békéért és a demokráciáért! JACK LONDON": ÉJ ÉS VIRRADAT Az alábbi élménybeszámolót Jack London saját tapasztalatairól ír­ta, amelyeket Londonban az első világháborúban, mint munka- és haj­léknélküli szerzett. 1924-ben, mikor Mac Donald és úgynevezett munkás­pártja kormányzott, Jack Lon lon leírása még mindig megfelelt az ural­kodó viszonyoknak, úgyhogy a bécsl .Munkás'rodalom" című folyóirat má­jusi számábnn mint aktualitást közölhette. Ma huszonöt év után Nagy­Britanniában ismét a Labour-párt van hatalmon és Jaek London tudó­sítása az uralkodó és növekvő angol munkanélküliség és hajléktalanság mellett hasonlóan időszerű. Minden éjjel számtalan férfi és nő kóborol a nagy város utcáin egész éjszaka. Ezt az életet akartam én is megismerni közvetlenül és erre a cél­, ra a Themse-gáttól a Hyde-parkig terjedő környéket választottam. Erő­sen esett, mikor a színházak végződ­tek és az emberáradat kiözönlött belőlük. Nehéz volt üres kocsit talál­ni, embereket és fiúkat láttam, amint kétségbeesett kísérleteket tesznek, hogy hölgyek és urak számára ko­csit szerezzenek és így maguknak pár garast keressenek éjjeli szállás­ra. Szándékosan használom ezt a szót: kétségbeesetten, mert ezek a szegény hontalanok egy bőrig ázástól féltek, ha nem találnak hajlékra. ' Egész éjjel nedves ruhákban járkál­ni. üres gyomorral — legtöbbjük he­tek óta még csak nem is kóstolt húst — emberfölötti dolog és alig el­viselhető. Ezen az éjszakán kemé­nyebbnek éreztem a hideget, mint Alaszka jégmezőin. Mikor a néptömeg a színházakból eloszlott a lakásokba, az utcák csön­desek és elhagyottak lettek. Csak a mindenütt Jelenlevő rendőrök voltak láthatók, akik zseblámpáikkal bevi­lágítottak a kapualjakba és a mel­lékutcákba, ahol férfiak, nők és ser­dülök kerestek oltalmat a szél és az eső ellen. Csak a Piccaddilyn volt némi élet. Kísérő nélküli nők töre­kedtek ott kísérőre lelni. De három óra felé ezekből az utolsók is eltűn­tek az utcáról s aztán igazán csönd lett. Az eső kissé alábbhagyott és a hontalanok fel és alá settenkedtek az utcákon, hogy mozgással egy kis­sé fölmelegedjenek. Hajna'ban. negyed ötkor nyitják a Green parkot és akkor láttam, hogy seregestül betódulnak oda az I emberek. Habár ismét erősen esett, I a padokra vetették magukat és ha­' maroran elaludtak. Sokan a nedves : fűbe heveredtek le és bár az eső szakadatlanul ömlött rájuk, kimerül­ten aludtak, i Mikor kivirradt, bőrig voltam áz­va és először reggeli és aztán mun­; ka után akartam nézni. Az éjszaka • hallottam, hogy az Üdv-handserege minden vasárnap reggelit ad azok­nak, akiknek nem volt éjjeli szállá,­| suk. Fáradt tagjaimat elcipeltem a Jakab-utcán és a Trafalgar téren át a folyópartra, átmentem a Waterloo j hitíou a folyó másik partjára és hét órakor odaértem az Udv-hadseregé­nek melegedő csarnokához. Ott nyo­j morúságos teremtéseknek tarka tö­mege várakozott, akik az éjszakát , esőben töltötték. Szinte hihetetlen nyomort láttam, öreg és fiatal em­bereket, egész fiatal fickókat min­den korosztályból. Egyesek állva aludtak, mások a kőlépcsőkön hever­tek a leghetetlenebb helyzetekben és rongyaik résein vörösen csillant ki bőrük. Az Üdv-hadsereg barakkjá­nak utcájában minden kapualjban két-hírom alvó alak ült térdére haj­tott ábrázattal. Mikor már egy jő órát nyugodtan i vártunk, kezdett a tömeg nyugtalan lenni. Tolongás, lökdösés indult meg és hangok moraja hallatszott. A do­log nem ment durván és erőszako­san, csak az éhezők és türelmetle­nek nyugtalansága volt ez. Aztán jött egy adjutáns, akiben egy csöpp sem volt a galileai alázatossságból, sőt sokkal több a kapitányból, aki az Ürnak azt mondta: „Mert én va­gyok a föllebbvaló és a katonák alám vannak rendelve és ha én azt mondom egy embernek menj, akkor megy s ha egy másiknak azt mon­dom, jer ide, akkor odajön s ha a legényemnek azt mondom, tedd ezt vagy azt, ő megteszi." Oly kemé­nyen nézett ránk, hogy a hozzá leg­közlebb állók megremegtek. Aztán egyszerre emelt hangon ránk kiál­tott: — Csönd legyen itt! Vagy elker­getlek innen és aztán nincs reggeli! Végül beengedtek bennünket a csarnokba. Az adjutáns egy imát mondott, aztán prédikáció követke­zett ezzel a szöveggel: „Barátaitok lesznek a paradicsomban, bármeny­nyit is éheztek és szenvedtek itt, a paradicsomban meg fognak vendé­gelni benneteket, de cssk akkor, ha a parancsokat megtartjátok." Es eb­ben a hangnemben ment tovább a dolog. i Közben tizenegy óra lett és a reg­geli megjött. De nem tányérokon, hanem papirosba csomagolva. Nekem bizony nem volt elég arra, hogy jól lakjam s meg vagyok győződve, hogy mindegyik meg tudta volna enni a két-háromszorosát. Két szelet ke­. nyér. egy kis darab mazsolás kenyér, amelv kalács akart lenni és egy szeletke sajt. Ehhez volt még egy i bögrécske festett víz. A legtöbben ! közülünk öt óra óta vártunk rá. Összetereltek bennünket, mint a disz­nókat, összezsúfoltak, mint a herin­geket, úgy bántak velünk, mint a kutyákkal, ránk prédikáltak és ránk énekeltek, imádkoztak érettünk, de még eddig semmit sem adtak enni. Alighogy lenyeltük a reggelit, a fá­radt testek máris kezdtek összeros­kadni és öt percen , belül a legtöbben közülünk mélyen aludtak. De sem­miféle készület nem látszott arra, hogy minket ismét kiengedjenek, sőt inkább úgy festett a dolog, mintha újabb istentiszteletet készítenének e!ő. A falon függő kis órára néztem: húsz perc múlva tizenkettőt muta­tott. Ohó, gondoltam, az idő gyor­san múlik és nekem más dolgom van. — Szeretnék elmenni, — mondtam a szomszédaimnak. — Itt kell maradnod még az isten­j tiszteletre, — volt a válasz. j Ti szívesen maradtok itt? — 1 kérdeztem, j A fejüket rázták. I — Akkor mondjuk meg nekik, I hogy el akarunk menni, gyertek. I A szegény teremtések egész elké­j pedve néztek rám. Sorsukra hagy­tam őket. t Tizenkét óra volt.- mikor az utcára ' léptem. Ügy éreztem magam, mintha j börtönből jöttem volna ki. Ki vol­I tam merülve az átvirrasztott éjsza­! kától és a reggelire várakozástól. • Rögtön ágyba feküdtem és kerek ti­! zenöt órát aludtam egyvégtibe. A többi hétszáz, akiket az Üdv had­! seregének barakkjában otthagytam, kénytelen volt az istentisztelet után ! ismét a vigasztalan utcára menni, i ho?-v valami kenyérhéjat keressen '• magának, előttük egy további haj­| lék és remény nélküli éjszaka, egy I átalvatlan éjszaka után, anélkül, j hogy egy falat kenyeret is kapná­i nak. VEGYES Hí REK — Paul Robeson New York Har­lem nevű néger negyedében többezer ( ember előtt nagy beszédben tiltako­; zott az amerikai Kommunista Párt í vezetőinek elítélése ellen. Cleveland­ban és St. Louisban tömegtünteté­sek voltak. Chicagóban kétszáz szak­szervezeti vezető bizottságot ala­kított, hogy küzdjön a bebörtönzött | kommunista vezetők szabadon bo­, csátásáért | — Propaganda — a válság ellen. Az amerikai vezetökörök a legfan­tasztikusabb módszerekhez folya­modnak, hogy valamiképpen feltar­I tóztassák az egyre súlyosbodó vál­ságot. Legújabban a propaganda „amerikai módszereivel" igyekeznek szembeszállni a veszedelemmel. A pszichoanalízistől kezdve közgazda­sági tanulmányokig és statisztikai táblázatokig mindent felhasználnak, hogy az amerikaiaknak megmagya­j rázzák — tulajdonképpen nincs is i válság. A sajtó, a képeslapok és olcsó füzetek a régi témákat eleve­' nitik fel; még magának Trumannak híres csődjét is bevonják a propa­gandába, mintha azt mondanák a kétségbeesett kereskedőknek: „Ne ijedj meg, ha csődbe jutsz is, azért még elnök is lehet belőled." Belgrádi cikkében írja Serge Karskij, a jobboldali francia Le Monde tudósítója, hogy Jugoszlá­viában egy pár csizma tízezer dinár­ba kerül, az átlagos munkabér pedig ötezer dinár havonta. — Moszkva képe az utóbbi időben alaposan megváltozott, itt is, ott is óriási acélvázak emelkednek az ég felé. Ezek Moszkva épülőfélben lévő új felhőkarcolói. A Lenin-halmon épülő új egyetem lesz a legnagyobb épület. 26 emeletes központ köré összpontosulnak a különböző karok pavilonjai. Ezenkívül még 6 felhő­karcoló építését kezdték meg. Ezek azonban csak méreteiben hasonlíta­nak az óceánontúli társaikhoz, mert a legmesszebbmenő művészi szem­pontok figyelembevételével építik. Szülőfalum, feléd visz a vonat. Völgybe le, most dombra föl visz a vonat. Árnyékos erdő, krumpliföldek, párolgó, fogyó patakocska, mind kérditek: Szabó Ilon te hazajössz? Lassit a vonat, gyorsul a szívem verése. Nyáríás, pirosmuskátlis állo­más, mögötte kanyargós országút. A Felvég házai alighogy látszanak, leteszem fonott kosaram, rátelepe­dek. Amott jobbra az Ipoly folyó hordja titkait, errül a Káprás fái sö­tét! ertek, zúgnak, mint morgó öreg­emberek. Üjra szaporázom lépteim, otthon szeretnék már lenni, a roz­zant kicsi házban, melynek tetején becsurog az eső. Négy év nagy idő. Talán el is fe­lejtettek engem, aki aszfalttal cse­rélte fel falum hűs gyepét, mert kel­lett a pénz Margit árváinak. Margit a néném. Négy kis gyermek van, a legnagyobb Pista, tízéves. Igen, Mar­git írt nekem, levele itt lapul a zse­bemben. „Kedves Ilon, eleget szolgáltál Idegen háznál, gyere haza, most már máskép van itt minden. Szépen el­vagyunk mind, csak gyere." Nem irtam meg, hogy most jö­vök. Éppen kelnek a kiscsibék, pely­hes kiskacsák, kapálni is kell, mért zavarjam a napot? Odatalálok ma­gam is. Szekér zörög szembe velem. .— Haza Ilon, haza? Ni, ez Gulyás Feri, az uraság cse­lédje volt. Hát ennek mióta van két lova? — Haza. Ugyan otthon van-e a néném ? Alig hiszem, lyányom. Az Ilyenkor még a községházán van. A szekér elnyikorog mellettem. Községházán? Margit néném? Csak nincs valami baj? Már elibém bukkan a ház, de váj­jon csakugyan ez volna? A teteje szroen kifófcpzva új cserepekkel, a foghíjas kerítés elrendezve. Nekitá­3-tthoíi oagy, 3hm f maszkodok a tiszta meszelt falnak s nézem az udvart. Az is tiszta, a gyom kiirtva, kupac sárga homok a gyermekeknek. Beteszem magam mögött a pitvarajtót, örvendezve nyikkan, a házból kidugta fejét Pis­ta öcsém. — Ilon! — ugrik a nyakamba. — Ilonka, hozott-e bicskát? — Anyád, a gyermekek? — kér­dem s lépek a belső házba. Valami új, valami szokatlan van itt. Az is­mert, szegényes bútorok közt külö­nös jószág, barna polc áll, rajta könyvek, papírok, kis pepitafedelű füzet. Kezembe veszem, forgatom. Mik ezek? Az asztalon Pista irkája. Megkezdett lecke: „Mi leszek, ha megnövök?" „Ha megnövök, tanító leszek. Édesanyám mondta, annak tanulhatok, amihez kedvem van..." — Anyád hol van ? — Hát nem tudja? Édesanyám bíró lett. Bíró! Margit a bíró! A gőgös Tra j­ter helyén! Tán viccel a gyermek? Még fel sem ocsúdok, jön a három kisebb. Mind a nyakamba ugrik, csak a legkisebb áll bizalmatlanul, félénken, ö még nem ismer. Napkö­ziből jöttek — újságolják — ott kaptak vacsorát is. Hát napközi is van már a mi falunkban ? Milyen jó sora van most Margitnak! Különös izgalmat érzek. Kezembe veszem a pepita irkát, kilépek vele­az udvarra. A lombos eperfa alá ülök. nézem Margit nagybetűs írását. „Április 2. Ma különösen nehéz napom volt. A gyűlés a legelő miatt eltartott vagy másfél óra hosszat és még hátra volt a napközi. Mert kert kell a kicsinyeknek! Jó időben nem Rzoroskodhatnak benn, sem a szük udvaron. Kezdem a második napi­rendi pontot, látom, a jegyző na­j gyon fészkelődik a helyén. Igen, a j napközivel szomszédos, hatalmas kert í a sógoráé. Tudja, hogy arra gondo­lok. Tudja, hogy az árnyas fák, a kert végén húzódó homokos Ipoly­part kellene a gyermekeknek. A só­gora nem idevalósi, csak nyaralni szokott a faluban. Láttam, nehéz ügy lesz. Az emberek a jegyző mel­lett voltak, megszokták már, hogy úgy legyen, ahogy ő mondja, ö egy­re azt hajtogatta, hogy magántulaj­don. — Megveszi a falu — mondtam — a sógora, Lantos úr, majd vesz máshol helyette. A csata vagy fél órát tartott, akkor mérges lettem. Azt mondtam az embereknek: Álljon fel, akinek gyermeke van. Kettő ki­vételével mind felállt. — Na lássák! És a faluban van még kétszáz gyer­mek. Ebből hatvan óvodaköteles. Hát kinek az érdekeit képviseljük mink itt, a Lantos úrét-e, vagy a gyermekekét. Az emberek észbekap­tak. Csak kettő sunyított a jegyző­re. aki mérgesen rótta a sorokat. Kétszer is kifrecskelte a tollat a földre, mintha azon töltené a bosz­szút, amit most már rajtunk nem lehet..." „Május 20. Csodálatosan jó érzés bírónak lenni. Mikor bemegyek a községházára és a jegyző elébem te­szi az Írásokat, mikor olvasom a Varga, Kiss, meg a Horvát Feri ügyét, mikor elrendezem a dolgukat. Eleinte zavartan Jött hozzám a nép, volt olyan is, aki nem mert rámnéz­ni, „kend"-ezett, magázott, pedig együtt játszott velem a porban. Mi­kor aztán leültettem, beszélgettem vele és látta, hogy bíz én a régi va­gyok, egészen felengedett... Most este van már, mindenki el­ment. A délutánra gondolok, amikor a két férfi belépett hozzám. Varga I Nagy Pista magabiztosan, döngő lép­tekkel, majd hogy be nem vágta az 1 ajtót. De mögötte Gonda újgazda lépett be csendesen, nyugodtan és kalaplevéve állt az asztalom mellé. Varga Nagy a szemembe nézett, sö­tét pülantással, mint egyszer leány­koromban és valami megmozdult a lelkem mélyén ... valami, amit jó uram halála óta nem ismertem ... A kert alja, a szőlőlugas, az ipolyparti fűz, ahol régen megfogta a karom, ahol magához ölelt, homályos fol­tokban villant elém. Most vájjon miért jött ide ? Egy pillanat volt csak az egész és elkergettem az emléke­ket. Bíró vagyok, a falumé vagyok! Hallgattam, amint Gonda elvtárs elpanaszolta, hogy a dűlőt, melyen keresztül a földjére kijárt, Varga Nagy beszántotta. Gonda nyugodtan beszélt, Varga dühösen kiáltott köz­be: — Na és? Az enyém volt az út, még nagyapám kanyarította a sa­játjából, mert akkor még a Serház­kert is a Vargáké volt. Azt teszek vele, amit akarok! Már pedig most, hogy ha a Serházkertet holmi jött­mentnek kellett odaadni, hát az a jöttment ne járkáljon az én födémén keresztül! — Hány éve volt meg a dülőút? — Nagyapámé volt a még, vagy ötven eve! — vágta ki büszkén, mint­ha legalább is dolgozott volna érte valaha. — A Varga Nagyok, a Hen­zek jártak rajta, de most már nem kell. Elvették a födeket, ne járjon arra más se! Türelmesen hallgattam. Ismerem falum minden darabját, tudom Gon­dának és még jő pár újgazdának ez a legrövidebb út a földjéhez. A ke­rülő legalább másfél órát jelent. Szú­ró gyűlöletet éreztem Vargáék iránt, ötven évig engedte a nagyhasúakat a földjén keresztül, most meg min­dent ellenünk, a nép ellen tesz. — Varga úr! — így mondtam éle­sen: úr! — a hasítást megveszi ma­gától a falu. Az út kell! és ke­ményen a szeme közé néztem. Kiol­vashatta belőle, hogy nincs kedvem vitázni. A homlokán összeszaladtak a ráncok. — Nem kell a pénzetek! Van még nekem elég, hiába fosztogattok! — Az arca, a vastag nyaka veres lett. Elmosolyodtam. Semmi közöm eh­hez az emberhez, de még az emléké­hez sem. Az úthoz, a falu útjához, az én parasztjaim jó rövid dülőútjá­hoz azonban jussunk van. Felálltam. — Elmehetnek. Gonda elvtárs. Ér­tem az ügyet. Varga úr a végzést meg fogja kapni. Kintről behallatszott dühödt ká­romkodása. Nyugodt vagyok. Az út másfél órát ér naponta. Mennyit le­het ezalatt dolgozni, de mennyit! Csend van. Csak a kisbíró rakos­gat odakint. Hazamegyünk ..." Ölembe ejtem a pepita irkát. Már nem látom a' Margit írását, sötéte­dik. De miért könnyes a szemem? Miért gördül egy csepp az irka tele­írt lapjára? Mit tükröz a fényes vízcsepp? Talán a villanyt, mely éppen kigyúlt a falum utcáján. Vagy a termékeny búzaföldet, a szárba­szökkenö vetést, mely most már enyém is, nincsenek már itt a Hen­zek, a Kéryk! Margit a bíró!... Sö­tétedik. Az eget csillagok cifrázzák. Megyek a csendes, szunnyadó utcán. Soha, soha még így nem tudtam, milyen jó érzés itthon lenni, milyen jő érzés tudni, hogy enyém is végre ez a falu! A községháza felől nyugodt lép­tekkel jön a néném. Fején barna ba­boskendö, előtte fekete lüszterkö­tény. — Hazajöttem, Margit — dobba­nok elébe. — Itthon vagy, Ilon! — mondja csendesen, komolyan és megindulunk a ház felé. Bikácsi Jolán.

Next

/
Oldalképek
Tartalom