Uj Szó, 1949. szeptember (2. évfolyam, 120-145.szám)

1949-09-01 / 120. szám, csütörtök

IIj szó „A LEGNAGYOBB NÉMET" 1949 szeptember í Engels és a szovjet írók — Goethei ől Puskin és Petőfi után újból költőt ünnepelünk. Kétszáz esztendővel ezelőtt, 1749 augusztus 28-án született a Majna melletti Frankfurtban Johann Wolfgang Goethe, a nagy német költő és tudós, a haladó német kultúra büszkesége. K. Timirjaszev, a nagy orosz tudós így jellemezte Goetiiet. „Az emberi gondolkodás történetében Goethe talán az egyedüli, altiben a nagy költő, a mély gondolkodó és a kiváló tudós erényei egy személyben egyesülnek". „A legnagyobb német", írhogv Marx nevezte Goethet e^y politikailag maradi és szellemiség szegény Németországban élt, a 18 és 19. század fordulóján, olyan korban, amelyben Engels szerint az országban minden rohadt volt, ingadozott és az összeomláshoz közelállóit, úgy hogy még Goethe sem tudott a német nyárspolgárság sze'lemétó'l megszabadulni.* Bizonyára felismerte a haldokló feudális rend korhadtságát, de az emberi társadalom fejődésének törvénvei még nem voltak felfedezve és Goethe nem talált utat, amely az emberiség felszabadulását mutatta volria az elnyomás és a nyomoi alól. „Nem vetjük Goethe szemére, írja Engels, hogv nem volt liberális, hanem, hogy időnként filiszter is tudott lenni; nem hogy nem tudott a német szabadságért lelkesedni, hanem hogy minden korabeli nagy történelmi mozgilomtól való nyárspolgári félelmében feláldozta hellyel-közzel feltörő, helyesebb esztétikai érzését; nem hogy udvari ember volt, hanem, hogy ugyanakkor, mikor Napoleon kiseperte a nagy német Augias-istállót, ünnepélyes komolysággal tudta intézni az egy

:k legapróbb német udvarocska apró ügyeit és szórakozásait. Egyáltalában mi nem teszünk neki szemrehányást sem erkölcsi, sem pártszempontból, hanem legfeljebb esztétikai és történelmi szempontból; mi nem mériük Goethet sem erkölcsi sem politikai sem emberi' mértékkel". Goethéről és koráról, amelyben élt és dolgozott, ez a legvilágosabb és legmélyebb jellemez. Nem fér kétség ahhoz, hogy az uralkodó társadalmi rendszer munkásságára rányomta a maga bélyegét. Am ha bizonyos mértékben függőségi viszonyban is állott ezzel a társadalmi renddel — magas állami hivatalt viselt — munkáiban ismételten megtámadta ennek a társadalmi rendszernek maradiságát és korhadtságát. Abban az időben, amelyben Goethe Irodalrtii működése kezdetet veszi, Németország politikai tekintetben szétforgácsolt ország volt, stagnáló, színtelen, szegényes közélettel és híján valami jelentékenyebb kulturális gócnak, amely köré a számbelileg csekély haladó polgár? értelmiség csof

iortosulhatott volna. Goethe három jeentős művet alkotott ekkor, a „Götz von Berlichingen" című drámát, „Az ifjú Werther keserveit" es az „Egmontot", a kornak egyetlen drámáját, amelyben hangot kap a politikai felszabadulás iránti vágy. A „Götz von Berlichingen", ahogy , Engels írja, „drámsi tiszteletadás egy | forradalmai emléke előtt". A német parasztlázadás adja a mű anyagát. A lázadás jelszava „Éljen a szabadság!" megfelelt az egyéniség gáttalan fejlődése követelményének, amely t'pikus a korra De jellemző, hogy ebben a „rebellusdrámában" Götz nem anynyira népvezéi, aki mnkacs harcokban í elesik, hanem egyfelől „áldozata" a " koron győzedelmeskedő árulásnak, az a.'áv?Ióságnak és h-urisságnak, másrészt azonban politikus, aki kétségekkel e'telve tudatában van annak, hogy pusztulásra, bukásra ítéltetett. Másik művében, a Wertherben a i riímet ifjúság a hőst látta aki feláldozta magát érte. Goethe Werther alakjában egy egész nemzedék poigári fiatalsága öltött testet, amely a hősi áradozások világában élt és a nemesi kiváltságosok körébtn a maga eszméit megvalósitani nerp tudta. A hős öngyilkosságba menekül élete megoldhatatlan diiemájával és ez az öngyilkosság valóságos járványt indított el, halálba kergette a nemzedék po'gári értein-égének százait, az életképtelen szépielkeket, akik magukat „feleslegesnek" érezték. 26 éves korában 1775-ben Goethe We

;marba költözik az uralkodó herceg hívására és ott marad az udvar légkörében élete végéig, csaknem 6 évtizedig. A weimap első évek öröksége hüfilmas, regényeket, verseket és drámákat c'lel fel. köztük a Stellát, a C'avigot ,a Tassot, amelyek ma is sűrűn szerepelnek korunk színpadjain. De itt foyltatja Faustját is, amelyen egy é,eJohann Wolfgang von Goethe: Rejtsd egedet, Zeus Jellegeidbe, s hajlítsd szeleiddel a bérci fenyőket, mint a suhanc ki a kórót verdesi bottal. El nem veheted szántóföldeimet s kunyhómat, amit nem te emeltél, s tűzhelyemet, melynek parazsáért fúr az irigység. Nincs szánandóbb lénye a földnek, mint te az égben! Istenséged gyatra imákból s áldozatokból tengeti létét; éhenhalnál, hogyha közöttünk nem volnának, gyermeki lelkek s balga remények. Ostoba voltam: ifjúi szemmel néztem a napra, s úgy láttam, mintha fölötte isteni fül hallgatna jajomra, s emberi lélek nyílna meg a nyomorult panaszára.' A Víz s a Titánok vad dühe ellen, szólj, ki segített? Szolgafajom rút rabigáját ki rázta le rólam? Nem te vezettél-?, lázadozó nagy emberi elme? S nem zengtél'e tévelyedetten hálaimákat néki, ki ott fenn alszik unottan? Miért tiszteljelek? Miért?' A szegények véres igája nyomta-e vállaidat? A zokogok könnyét letörölte-e egyszer is ujjad? Vagy nem a Szükség kalapálta_ a férfit gyenge húsomból és az idő, melyet még te se bírsz le? Azt akarod, hogy Imeggyűlöljem a létet s puszta homolíba fussak az élet elől, mert néha a sárba dől' vetésem? Itt ülök. Embert gyúrok agyagból képemre hasonló fajzatot, hogy majd szenvedjen, örüljön s ípy "".gyen tégedet semmibe, mint en! Fordította: Faludy György. ten át dolgozik é«. csak élete alkonyán, ISül ben fejez be. A Faustban, ebben a restizmustól és humanizmustól telitett n;-.gy alkotásban megmutatkozik Gothw fénylő optimizmusa, törhetetlen hite, hogy az emberiség egy szebb jövő felé halad. Ennek a monumentá'-is kSlUirénynck hőse hosszú évek 'pazságkeresése után megleli .n. emberi iét gyökereit és értelmét 3 közösségért való alkotó munkában Hosszú töprengés meggyőzi Faustot, hogy az emberi jólétért való praktikus munka többet jelent az elvont bölcselkedésnél és szobatudóskodásnál. A gondolkodás emelkedettsége, az é!et'"'enlés pátosza és Goethe magas költői művészete a Faustot h'Ihatat'm műremekké avatják, amelynek még korunkban is eleven a visszhangja. Az emberiség leírnigyobb alakial i»en magasra értékelték a német költőfejedelemnek ezt a leghatilnrnfM) művét. A S Puskin ezt mondja rőa: „A Faust egy költői szellem legnagyobb alkotása, az új költészet kimagasló müve, ahogy az lli'sz a klasszikus ókornak emlékműve". A szovjet kr'tikusok sűrűn fcgMkoznnk a Fausttal, de Goethe \ mennyi munkája nagy kSTfcedvet.t'éc nek örvend a Szóv ietún'óbán; könyveit százezres példányszámban adi.ík, ki és nincs szovjet olvasó, aki nem ismerné Goethe nevét. A nagy német kö!t5 születésének 200-ik évfordulója alkalmából az eg^z világon nagy Goethe ünepségek folynak, köztük tagadhatatlanul a legérdekesebbek a Szov jetúnióban. Goethét és egész költészetét éppen itt a Szovjetúnióban vi'ágítiák meg jzzal a» egyetlen helyes kritikai módszerrel, amely felmutatja mindazt, ami nagy német költőben időálló és korunkho* is szól. Rávilágít az ellentmondásokra, amelyek alkotásaiban találhatók, szövegezéseinek következetlenségeire, de ugyanakkor „a nagv németre", aki oly pompás?n értette minden árnyalatával megrajzolri korát, amelyben élt. Ez az oka annak, amiért ma az egész haladó emberiség Goethe halhatatlan művét szenvedélyesen védelmezi a tudatlanok kísérletezései és azok e'len, akik Goethet félreértve az imperialisták táborába tolják. Goethe ma is a haladó ember Jelképe. Goethe teljesítette kötelességét mint nemzetének költője és gondolkodója, írja róla Konstantin Fedin, a nagy szovjet regényíró. A mai haladó Németország Goethe szellemébe veti reményét; visszatér Goethe zsenijének forrásához, örökségének tiszta vizét issza, hogy az átélt gyalázat, a fasizmus pestise-után teli tüdővel fellélegezhessen és visszatérhessen „a nagy német" embeiiességéhez és rátérhessen — az új, demokratiku« és egységes Németország útjára. E. V. KULTÚRHÍREK • A román kultuszminisztérium irodalmi pályázatot írt ki irodalmi müvekre, melyek a románok küzdelmét és munkáját a szocializmus megteremtisében híven visszatükröztetek. A legjobb irodalmi müveket, melyek az úi társadalom életével és cé-kitűzéseivel ioglaikoznak, magas jutalomban részesitik. A legjobb költeményekre 12 000— 30.000 lei-ig, a legjobb novellára vagy drámára 20.000-től 50.000 lei-ig tűztek ki pályadíjakat A pályadíjnyertes irók a kővetkezők: Maria Ba nus, Eusebius C&miráf, du Boreanu, Miehail Davidoglu, Mii" cea Steianescu és Jon Viedner. irodalmi kritikus. Ez az elismerés az első kísérlet Romániában ana, liogy az írókat megsegítsék, hogy valóban a lélek mérnökei lehessenek Sztálin szavai szerint © Peter Jilemnickú, a nemrég elí húnyt szlovák író regényét, a Töret; >t. y;;ä«t lefordították bolgár nyeiv; re í-3 már meg is jelent. Ez az első Szlovák irodalmi mü, amely bolgárul jelenik meg. O Frantüek. PodeSva, az ismert cseh festőművész a nyár folyamán \ a morvaországi Karolina üveggyárí ban dolgozott és egész sorát teremi tette meg a festményeknek, melyek ' az üveggyártást végző munkások élel táo-eic mozzanatait rögzítik le. A kél nek szeptemberben kiállításra kerülnek Prágában. • Varsóban kiállítás nyílt meg, mely az új embert, az új szellemet méltó módon képviseli. Élmunkások arcképeit állították ki neves, ülj lengyel képzőművészek. A kiállítás ünnepélyes megnyitásán Dybovski miniszter mondott beszédet, melyből kiragadjuk a következőket: „Az élmunkás arcképe merően új tárgykör a lengyel festészetben. A népi demokrácia államának kormánya azt óhajtja, hogy a múzeumokban a hercegek és érsekek portréit a valóság hőseinek, Lengyelország igazi építőinek, a munkásoknak arcképei yáltsák fel." • Gyermekkönyvtárakat létesítettek a Lwow-kerület számos szovjetjében. E könyvtárak bőségesen állnak a kis olvasók rendelkezésére a szovjet szépirodalom, gyermekirodalom, a tudomány és a technika legjobb könyvei. • A béke napja. Berlinben és Németország egész szovjet megszállási övezetében hatalmas előkészületek folynak szeptember 1. a „Béke napja" megünneplésére. A politikai pártok és a demokratikus tömegszerve^ zetek nagy béketüntetést rendeznek ezen a napon. ILLÉS EÉLA FEGYVERT S VITÉZT ÉNEKLEK KATONÁK Jönnek! Ott jönnek! Látod Petyka? — Ott jönnek! — kiáltottam én is. Aztán halkan hózzáfűztem: semmit sem látok. — Lefeküdni! Muszatov alhadnagy szabálytalanul és fölöslegesen hangosan vezényelt. Két tó között keskeny földsáv. A földsávon a letaposott, sárguló füvön feküdtünk, izgatottan fürkészve nyugat felé, a messzi kéklő erdőig húzódó bozótos, süppedős mezőre. Mögöttünk a most kelő nap rózsaszínre festette a tavak felett gomolygó (pár perc előtt még vattapótlógyapot színű), kesernyés ízű ködöt. Az ég és föld között gólyák. Zászlóaljnyi, sőt talán egész ezrednyi gólya indult dél felé — téli szállásra. A sápadtkék égbolt elhúzódott a földtől, nagyon messze, nagyon magasra. — De most már látod őket!? — kérdezte suttogva a kicsi, mozgékony Levin, baljával a bozótok felé mutatva. — Semmit se látok! Az első ágyúgolyó tőlünk balra csapott le. A tóba. A köd szisszenve vált ketté, majd Szuszogva zárult össze. A második gránát előttünk csapott le. Tövestül tépett ki egy fiatal fűzfát. — Végre! — kiáltottam. Borzasztó volt az órákig, napokig tartó várakozás. — Végre! — suttogta Levin. — Tölteni, tölts! Irány ... Távolság 1750 ... Tűz! — vezényel Muszatov. A német ágyúk rekedten ugattak. Mint óriás dob pergett a mi gyorstüzelő ütegünk. Harmincnyolcórás szakadatlan harc után századunkat egy tatár század váltotta fel. A zömök tatár fiúk még le se feküdtek a földre, és már lőttek. Azonnal szuronyrohamra szerettek volna menni. Minket pihenőre vittek. Néhány órán át mélyen, álom nélkül aludtam, egy fiatal (a fatörzsek üde, fehér színéhez csöppet sem illő sárgás lombozatú) nyírfaerdöben. Valami fölébresztett. Riadtan ugrottam talpra. Körülnéztem. A száraz, ritkás fűben heverve, békésen horkoltak bajtársaim. Hallgatóztam — mi kelthetett fel? Semmi különöset sem vettem észre. Csak az ágyúk tépik a korahajnali csendet. Kimentem az erdőszélre és onnét bámultam a tavak felé. A két tó fölött a köd olyan, mint két szürke márványoszlop. Nem — javítottam ki magamat — olyan, mint két felemelt, fenyegető kar. Vájjon kinek szól a fenyegetés — nekik, vagy nekünk? Alkalmasint sokáig kérődztem volna ezen a kérdésen, de egy erélyes női hang felriasztott: — Elvtárs! Hozzon vizet! Pár lépésnyire tőlem, kis tisztáson, rögtönzött kötözőhely. Egy karcsú, szőke ápolónő zöld'vászonvödröt nyújtott felém. — Lövész vagyok és nem betegápoló! — Szaladjon a forráshoz! Nem látja, hogy ezek itt... Két sebesült feküdt a földre terített, fűzöld sátorlapcn. Az egyik nyögött, a másik hörgött. — Hol a forrás? — Innét alig száz méternyire. Arra felé. Szaladjon! Szaladtam., Mikor (két-három perc múlva) a teli vödö-rel viszszatértem, jóidéig hiába keresteim a kötözőhelyet. — De végre rátaláltam. A két sebesült — elhallgatott. A zöld sátorlapból egy sötétbarnára perzselt sáv maradt meg. Azon feküdt az ápolónő véres feje. A lány sovány teste mellett, arra ráborulva egy tövistől kitépett vadrózsabokor. — Telitalálat! Az ápolónő zihálva lélekzet. Szalmaszőke haja — véres. Bal halántékából vér szivárog. Szóltam hozzá, előbb suttogva, aztán kiabálva. Nem tudom, mit kiabáltam, ö felelni akart. De hiába erőlködött, nyitott száján nem jött szó, csak valami különös (talán a szamovár dorombolásához hasonlítható) hang. Természetellenesen nagy, kék szeméből csendesen peregtek a könnyek. Karomra vettem — nagyon könnyű, szinte súlytalan volt. Szaladva indultam vele századunk pihenőhelye felé. Mikor odaérkeztem — a század sorakozott. A helyet, ahol éjszakáztunk, a zászlóalj-kötözőhely foglalja eL A kislány, akit én hoztam — a kötözőhely első sebesültje. Letettem a földre. Az orvos: szemüveges, szakállas, hatalmas szibériai, föléje hajolt. Aztán mellé térdelt. Nem várhattam meg a vizsgálat eredményét. Hátizsákomból kivettem azt a halványsárga, akácvirágillatú szappant, amit Mihajlovce faluban kaptam, attól a tanítónőtől, kinek házában meleg fürdőt vettünk. A szappant előbb a sebesült mellé tettem, aztán kicsi, sovány, reszkető kezébe adtam: A lány a szappanra nézett, aztán rám. Ismét beszélni akart és ismét hallottam a szamovár dorombolását. Óriássá nőtt szürkéskék szemével mondott köszönetet. Egy pillanatra (az átható verés izzadtságszagpn át) éreztem a halványsárga szappan édeskés illatát. — Század! — vezényelt Muszatov alhadnagy. Az egyik ütközet még be sem fejeződött, és már megkezdődött a másik. Még nem ültek el az utóvédküzdelmek, és már fellángoltak az elővéd-harcok. Győzelem, vereség, győzelem, vereség, győzelem ... Olyan sok történt három hónap alatt! Az események úgy öszszezsúfolódtak és úgy egymásba fonódtak, hogy a végén szinte már semmire sem tudtunk visszaemlékezni. De hogy valami történt a három hónap alatt, azt tudjuk — az eredményből. Szeptemberben és októberben mi vonultunk vissza, városokat és falvakat hagyva magunk mögött és decemberben, januárban a német futott előlünk, visszavettük tőlük a meggyötört szovjet falvakat és szovjet városokat. (Folytatjuk.)