Uj Szó, 1949. május (2. évfolyam, 18-43.szám)

1949-05-15 / 30. szám, vasárnap

4. UJSZG1949 május 3 ÜiGtor: Nagyobb utak előtt, a búcsúzás utolsó percében, anyám az arcomhoz emelte fejét, hogy megcsókolhassam. És olykor, ha sorsom hoszszú távollét után egy időre megint hazavetett, megérinthettem ajkammai öregasszony korában is ránctalan arcát. Mindig ilyen volt, csókjával szemérmesen fukarkodó. És ha dicsérnie kellett, tartózkodó a szavával is; csak a szemei, melegfényű, gyönyörű bama nagy szemei árulták el igazi érzelmeit, a féltését, rajongását és mélységesen hívó anyai szeretetét. Talán ez a ridegnek tűnő szemérmessége tette, hogy egy csókjára vagy símogatására évtizedek távolából ügy emlékszem vissza, mintha tegnap történt volna. Tizenhatban holt hírét költött fivérem négyesztendős orosz hadifogság után hazatért és egy ideig körünkben élt. Szép szál ember volt, magas.homlokú, a szemei barnák, melegen ragyogóak, szakasztott olyanok, mint az anvámé. Csaknem két évtizeddel volt idősebb ná'p.m. sz

;nte apámnak éreztem és ú<?v is kezelt, kissé oktatóan és epásan, de nem fölénnyel. Szomjain hrllgatt?m minden szavát, hiszen annyi újrt. meglepőt és soha ne"i hallott"! tudott Vladivo«ztokról, Kínáról és Szingapóréról, ahol hajóink napok** vesztegelt. És valami újról beszéd, ami ott távol keleten készült és épült, a születendő új errberröl és annak forradp'mi harcf'ról, amelyről ők már évekkel r

rá'1'

porubban á'modoztak. Az ó tétová. bátortr

1" ábrándozásuk ke7.de't valósággá válni. — ennek volt tsnu'ia. erről beszélt csendes hangián. amely o'van vqH, rv.nt a megfár"dt, de a hitüket fel nem ?dó embereké. Egy vén d'ófa állt az vdvaron a verandánk előtt, fcarnáló levelei kö~t me'egen hullott a n-'pfír-"- pz asz'alunkra és úgy ültüpk az áldott, envhe fényben, o-ven o't^onos jóérzései és boldog hazatalá'ás^al, nvnthi saho=e lett volna éhezés, h«rc, h'rífogs^tr és nem várna ránk további gond és törődés. Egyszer csak az anyámat lát'am. pnrnt a konyha felől jen és megáll h?llg°tva az ajtóban. Nézte fivéremet. a szűrne figvelmesen és simogatva körülölelte és mosolygott. Egész lényéből sugárzott és áradt ez a mosolv, mintha szívénok valpmi titkos ősforrása nvílt volna e p

:ll?na

fban. Nem szólt hozzánk, t?lán észrevétlen akart maradni, csöndesen figve'me nie

,?á'lt; fivérem nem láthatta, h^tt^i ült feléje és ai-kor közelebb jött hc^á ppró. alig hallható lépteivel és föléje hajolva megcsókolta a haján. Sietve tovább ment aztán és ez is olyan különös volt, nem akarta, hogy lássuk elpiruló arca zavarát és szíve mélyéről feltörő, rejtett nagy-nagy szeretetét. Azóta tudom, hogy a csókja volt a legdrágább ajándéka. Hét katonaf

:a életét féltette az első világháború négy rettentő esztendején át. Hogy mennyi álmaüan éjt, mennyi gondot re:t«tt ez a négy esztendő, csak az értheti igazán, a]ci sorstársa volt. Azóta sokszor meghányom magsmban, hogv a hősiességről hiányos képzeteink vannak. Férfierénynek tartjuk, csodáljuk a bátort, aki. dacol a tűz, a golyózápor minden veszedelmével, egv eszméért harcol, börtönt, számkivetést és halált vállal érte! Igen. kell a hő<M áldozat. a példát mutató kitartás és az önfeláldozás útmutató szépsége, Vf'l a kockázat válliLVa. *z elszánt kiállás, a veszély vállalása,—dekoll a türelmes teherhordás, az életbírás hősiessége, kell ?z an-"ák áldoz"*'":, "ima türelme, életóvó és aggódó tiszta, na«y hite is. Van egy emlékem az anyám türelm'ről és hitéről. Sohasem heverte ki teljesen azt a se^st, sm't egyetlen leányának korai haKlá ejtett szívééi. Éreztem, hogv esz+endőkön át elhúnvt nővérem 1 vebben élt benne. nrr^t mi élők, akik ré

r",

t kértünk sűrítettből. Mór felnit voltam, am'kor 'kar+'-nvl tanuia vol'am vallomásá^sk. A sromszédrsíwonv látowtott el hozzánk, p.ki r'nokikal előtt, t'renö*e-rte^dős fi át temette. Vo!« b-«:é!"etett ?z anvám. öt vigasztal'* türel

Bmre intő. csendes hangján. Ma is a fülembe csengenek vigaszt?'ó, halk szavai, mintha tegnap hallottam volna őket... — ... F/momdoik magának mo=t valamit, amit még senki *«m hallott tfiVm. Amikor a línvom meghalt, azt hittem, nem é'em túl ezt a csanást. Ügy éreznem, el kell mennem enyé-'mtől, ?T én bárstem n* nvemorltsi meg őket, meg kéli ölnöm magamai! Visszafogott lélekzettel figyeltem. A rémület megakasztotta vérem áramlását, fagyosan tört ki bőrömön a nyirok, borzongatott és rémített, hogy csaknem felkiáltottam. És dermedezve hallgattam tovább az anyámat, amint elmondta, hogyan írta meg a búcssúlevelét és hogvan indult fel házunk padlására. Különös, fáradt mosolygás volt az orcán, az őszi fény a szemébe sütött, valahová elnézett a messzibe, multbaszálló, merengő tekintettel és oly csend volt, éreztem, hogy a szomszédaszony is csak alig tvhegve figyel, ahogy az anyám folytatja a vallomást: — Ma már tvdem. hogy nem történt semmi csoda velem azon az alkonyaton ott fent a padláson. A kis ablakon beáradó fényben egy alakot láttam.. . ö lépett felém, a lányom! Szomorúan nézett rám, csuoa vád volt a szeme... Elájultam és csak késő este tértem magámhoz .. N?m szóltam senkinek, éreztem, túlcsigázott és elgyötört képzeletem ragadott el... de az egészben mégis valami fogható valóság volt. Ott fent a padláson, az utolsó pillanatban m?g'örtént velem a nagy fordulat Megértet.' cm. milyen meddő és pnyáhez nem illő a? én nagy vágyakozásom egyet'en halottam után. Nekem itt a helyem, itt ke'l maradnom, elnem kell az élőkért! Nekünk anvákn^k ez a sorsunk. . a magáé is az, élni a többiekért! Anvám sohase tvdia meg. bogv ismerem titkát, közlésségérzetén*"k és Vjmírithetrtlrnnek tűn 5 ereiének legtitkosabb forrását. Azóta jobbrn megértettem öt Vi'nden cse^redetébrn. fs értetem őt pkbor is. amikor rz új v*'ágégés küszöbén már m-mdh-t'pnul s?°"vede't és makacs é'niaicsré?*"!. t'tc'-zí'cs energiákkal kakaskodott még az élet gyér melegébe. Ta'án ha boldegnsk tudott volna nw?a körül mindenkit, ellátottnak és gondtalannak valamennyiünk életit, Vönnvebben tudott volna búcsúzni tőlünk. Ám t?lén sejtette, a teste elnorlnd, (*« a ."íve tovább él a szívünk dobbanásábrn. örökké, mint minden anya szíve. Rólad hessélek Ró'.ad beszélek.- néked » hódolok, Ki kertet ásol, ruhát varrsz, mosol, A jövendőbe küldöd mosolyod S szived alatt új embert hordozol. A gyermeket dicsérem benned én £s g'ferm-eked szemében örömed, Te vagy a béke, örök szenvedély: Az eqész földet véded, öleled. Keszthelyi Zoltán. Szenes Srzsi: A VÖRÖSHAZIERDO ORE A Vörös-házat egy romantikus hajlamú grófnő építtette nyári laknak. Külső falait tüzvörösre festették, úgyhogy a sötét fenyvesek közül messze kivilágított, mint a pásztorttizek. A házról nevezték el aztán az erdőt. De most már régen alkalmi nyári vendéglő. \ A vörösházi erdő gyerekkorom óta elevenen élt bennem félelmetesen zúgó fenyőfáival és tölgyeivel. Házigazdánk egykor a vörösházi erdő őre volt. Mintha egy megelevenedett vastagtörzsü óriásfa elhagyta volna az erdőt, olyan volt ez a tagbaszakadt, erős paraszt. Házunk előtt a két szép akácfa, ha nyáron kiterjesztette lombos karjait, mintha egy egész kis liget nyilt volna az ablakunk előtt. Esténk-ént, tavasztól őszig, kint ültünk a fák alatt, mi is, a szomszédok is, de házigazdánk az idegeneket nem szívlelhette. Egyszer hajnalban arra ébredek, hogy a fák nyögnek és sírnak, recsegve, ropogva jajongnak. Rémülten ugrottam ki az ágyból, az ablakhoz futottam, a gazda már a második fát döngette, törzse meghajlott fájdalmában s koronája megalázottan a porba hul't. A gazda komoran, nyugodtan állt a legyilkolt fák fölött, mint egy öriási cövek, villanó baltájával oly félelmetesen, mint álmaimban. Egy este részegen jött haza, ősz volt, napok óta szünetlenül szakadt az eső. Vak düh szállhatta me°-, mert mikor bejött az udvarra, félkézzel leszakította az ereszcsatornát, az esővizet levezető pléhcsöveket. Fülsüketítő robaiiel. vízesésszerü zuhatagokban zúdult le a víz s elöntötte az egész udvart. A szomszédok kirohantak lakásaikból, kattunk előtt egész tömeg verődőt,t össze néma rémületben, de senki sem merte felemelni szavát. Az utcagyerekeket ha

1

4los félelem szíllta meg mindig, hacsak megpillantották, mint a kis nyulak, úgy futottak szét. Az első világháború alatt vendégségben volt nálunk eev kisfiú, aki csak németül beszélt. Nagyon megtetszett neki ez a magyar szó, „pusztaság", annyira beleszerelmesedett, hogy ahányszor végigszaladt az udváron, ezt kiáltozta. Házigazdánk keveset tudott magyarul s azt hitte,-hogy a fiúcska őt gúnyolja, s a „pusztaság" valami csúfnév. Egyszer. mikor bolondul kiáltozott, a r'szda egy vastag karóvpl nekirohant, szemei lángot lövelltek s vad erővel sújtott a gyerek felé. A kisfiú es»'i: für<re lába

fnak köszönhette, hogy életben maradt. A gazda felesége, egy vékony, csontos arcú parasztasszony, szelíd volt, mint az imádság. Minden reggel megjelent nálunk a konyhában, egy sajtárban frissen fejt tejet hozott. Nyáron reggeltől napestig kint dolgozott a forró földeken s alkonyatkor nehéz köteg szénát, füvet cipelt haza a teheneknek. Ilyenkor még vékonyabbnak és kisebbnek látszott, amint roskadozva járt a hátára halmozott teher alatt. A gazda ezalatt a sarki kocsmában a legerősebb pálinkákat itta. A szomszédok mindig azt susogták, hogy egyszer majd meggyúl benne a pálinka, de csak állati ereje növekedett a szesztől. Dülöngő, súlyos léptekkel ment végig az udvaron késő este, aztán bement a házba és elverte az aszszonyt, néha félig agyonverte. Minél jobban verte, az asszony annál makacsabbul hallgatott, összeszorított, vékony száján sose jött ki e-ryet'en hang. sem a verés alstt, sem a verés után. Csak a zöldeskék csúnya foltok az arcán és a szeme alatt mutatták a gazda hatalmas öklének nyomait. Egy nap meghalt az ass-onv olvin hangtalan, csendben ahogyan élt. Csak engem nem bántott a gazda soha. He meglátott, darabos arcát szelídség öntötte el, villámló szeme envhe fényt kapott. Nyár közepén, mikor megértek a kert legszebb (rvi'rnö'"spi. a zamptos. édes. sár°a császárkörték, nagy kérges tenyerén minden reggel egy óriás, illatos körtét hozott nekem. Ravaszdi mosolyIval tette elém s ha visszanevettem rá, úgy tett, mintha valamiben cinkosok volnánk. így lassan feloldódott bennem a féle'em s meleg kis forrás nyílt szívemben az öregedő, vad paraszt iránt. Mikor a felesége meghalt, e""ész nao vasvillával járt, trágyát hordott le a kertbe. De a temetés után, mintha legbelül megtört volna, csendesebb lett és öregebb, bozontos szemöldöke egészen fehér volt már, rspk x tekintete, t^rt^sa y^aradt a régi. Vasárnoponkétn kint tilt az udvaron és biblífit olvasott, kevesebbet járt a kocsmába. Aitaia előtt egy vékonvka, erős illatú hársfa állt s ha fellőttek a csillagok, az öreg paraszt egy-két óráig is elálldogált a hárs alatt, bütykös ujjaival szelíden fogta át a fácska gyenge derekát s szeme valahová a messzeségbe révedt. Mintha öreg kezeivel a hárs gyenge kérgén akarta volna még egyszer kitapogatni a fák nedveinek keringését, az egész élő, zengő, na°y erdőt. A h*.rs alatt egy este belső vérzést kapott, hatalmas, tagbaszakadt teste egyetlen ütésre összeroppant. Fák zuhannak így, éles fürész nyomán, öt a láthatatlan fergeteg döntötte ki. melv erősebb a sziklákat hasogató, dühöngő orkánoknál. Félreértések elkerülése végett előre bejelentjük, hogy oiy pénz elvesztésével foglalkozunk, amihez becsületes munka útján jutottak és ennek az értéknek közhasználati neve „munkabér". Tehát nem egy millió dollárról, hanem sokkal értékesebb valutáról a világ legnemesebb pénznemének az elvesztésével foglalkozunk. Az összeg 620 koronát tett ki, egy asszony heti munkabére volt a túlórával együtt, mert azon a héten az asszony nagyon igyekezett, ho^v többet keressen, mint máskor, l'lnnep előtti hét volt, az asszony komoly erőíesz

1'téssel túlórázott, bár a dereka is fájt, amellett ilyenkor tavasz táián reumatikus sz-iggatások is erősödlek tágjaiban, de nem engedie magát legyűrni sem fáradtságtól, sem fájdalomtól, mert folyton a szeme előtt lebegett, hogy beköszönt az ünr>er>, s"'tnle, főznie kell, jobb falatokat, jobb ételeket, min* máskor had érezzék az ő gyermekei is, hogy ünn^p vpn! Két fia volt. az e"v

;k h?t, a másik nyolc éves. A két kisfiú iskolába járt és mihelyt délután hazajöttek nekiláttak a "takarításhoz, seoertek. porol.tak le'kesedéssel és szakértelemmel, pzfán krnfnDÜt hámoztak és megtették az előkészületeket a vacsorára, mert náluk a vacsora az ebédet is helyettesítette. Amikor az anyjuk hazajött a munkából, első dolga volt, hogy a kredencen végighúzta ujjait szigorú, komoly arccal, ahogy az „úrinő" tette, akinél fiatal korában szolgált. A gyerekek csöndes fegyelmezettséggel a fal mellett lapullak ilyenkor és várták a kifogásokat, a vádakat, mert pontosan tudták, bárhogy is igyekeznek édesanyjuk kedvében járni, anyjuk mégis talál valami kivetnivalót. A családban ezek voltak a legveszélyesebb, a legválságosabb pillanatok. amikor anyjuk az egyszobás lakásban úgy járt-kelt. szimatolt, szagolgatott. vájjon minden rendben van-e, mint egv detektív, aki egy gyilkosság nvomait keresi A gyerekek egymás között mái megtárgyalták P

7t a tartMalan helyzetet, anyjuk példátlan viselkedést és magatartását, íivíszrn pénz de azért nem lázadoztak, szívük elrejtett zúgában érezték, hogy anyjuknak van valami igazi, kell hogy valaki kordába tartsa őket apjuk he lyett. Apjuk a háború véres viharában pusztult el. a gazdagok figyelmes jóvoltából, akik Hitler fasizmusát táplálták és kövérre, hatalmasra hizlalták. Igen, a gazdagok, a tőkések jóvoltából lettek ezek a gyerekek árvák, a fasizmus kíméletlen étvágya falta fel apjukat és ugynnesak a Hitlerlovagoknak köszönhette az anya özvegységét és az állandó gondot gyermekeiért, nehéz napi munkája közepette. A gyerekek mintha megérezték volna anyjuk súlyos helyzetét, akkor sen mertek feleselni vele, ba határozottan érezték, hogy a feddés igazságtalanul érinti őket. Am azon az áprilisi napon, amikor anyjuk elvesztette heti keresetét a túlórák bérével együtt, egyetlen szóVPI sem kifogásolta s gyerekek mun kaját, a két fiú mégis riadtan lapult a falhoz, egymásra pislantottak félénken és várták, reménykedve várták azt a pillanatot, amikor anyjuk megkezdi a szokott mindennapi programját és leszidja eket felelőtlen munkájukért. Már azt se mbánták volna, ha anyjuk egy-egy pofont ken le szomorú arcukra, mert egy pofon is néha azt jelenti, ho«y' a szülő törődik a gyermekével. A pofon lendületet, eleven mozdulatot kíván, ezt az elevenséget óhajtották a gverekek. most verés árá nis már pedig auyjuk ezen a napon egyetlen tekintetre sem méltptta igyekvő munkájukat, holott a padlót is felmosták, felsúrolták közös lelkesedéssel és megegyezéssel, csak azért, hogy ünnepe előtt anyjuk kedvében járjanak. Gazdag ember, aki a tőzsdén egy milliót vesztett el, sohasem érezheti' azt a súlyos és szégyenteljes fájdalmat, amit ez az özvegy munkásas*szony érzett, amint ott ült az ajtó közvetlen közelében, összeroskadtan, tétlen, nyitott kézzel az ölében, lehorgasztott fővel, mintha nyitott, kérges kidolgozott üres tenyerében kereste volna az elveszett munkabért. A gazdag végeredményben a millióért nem dolgozott annyit, mint ő a heti munkabérért, a gazdag pé.izét spekulációval, csalással, kizsákmányolással szerezte, de ő minden fillérért becsültesen megdolgozott és a munkabért előre megfontolt tervszerűséggel osztotta be*az ünnepekre. E tervben két zsebkendő és két pár harsinya is szerepelt a gyerekeknek, most mindez felborult és mardosó szivében harag és kétségbeesés fészkelt. Elkeseredetten arra gondolt, hogy ő bizony, ha megtatlálta volna valakinek a munkabérét, habozás nélkül visszaadta volna a tulajdonosának, aki becsületesen megdolgozott érette. Az ő munkás lelkiismerete sohasem engedte volna meg, hogy dolgozó társát megrabolja. Mégis az tizemben, kétszáz munkás között akadt valaki, aki arra volt képes, hogy egy munkásnő keserves keresetét szemérmetlenül zsebrevágja. Es feltette magában azt a fájdalmas és rideg kérdést, hogy kiben bízhat ő ezekután, ha munkatársa is elhagyta, aki pontosan ismeri a munka megérdemelt bérét. Sivár hitetlenség borította el nyugtalan szívét, amikor ott állt az üzem udvarában a kétszáz munkás előtt és az üzembizottság vezetője kihirdette előttük a munkabér elvesztését és felszólította a megtalálót, hogy a pénzt azonnal szolgáltassa vissza tulajdonosának. Sajnos egyetlen lélek sem mozdult és ez érthető is volt, mert ha a megtalálónak becsületes szándékai lettek volna, akkor nem várja be a felszólítást, han;m haladéktalanul visszatérítette volna, hiszen a borítékkal együtt vesztette el, amelyen rajta voft özvegysége és teljes neve. Az özvegy szótlanul elkeseredetten hagyta el a gyülekezetet és nem várta be a további eseményeket, holott éidekes és figyelemreméltó események zajlottak le abban az órában az üzem munkásai előtt. Az üzemi bizottság vezetőjének részvéte, amikor feszólítására senki sem jelentkezett hirtelen felháborodássá változott és dörgő hangon kijelentette, hogy az a dolgozó, aki egy özvegyasszony bérét ilyen kíméletlenül sajátítja el, rosszabb még a gyártulajdonosoknál is, akik világéletükben egyebet sem tettek, mint híztak a munkások verejtékén. A néhai gyárosnak azonban az az előnye volt, hogy a munkás sosem tekintette öt, sosem élvezte a munkás bizalmát és a dolgozó úgy védekezett ellene, ahogy tudott. De egy munkás, aki ilyen gazságot követ el, az egyszeiüen áruló, ezzel a tettével elárulta az eszmét, a munkás közösségét, az összefogó, tántoríthatatlan erőt és az ilyen bitanggal el kéne bánni, mint egy árulóval, őszintén sajnálja, hogy pont az ő üzemükben akadt ilyen alávaló gazember. De azért nem kell félni, nincs mitől tartani, az ilyen féreg egyszer úgy is megmutatja igazi arculatát. Az, aki ilyen arcátlansága képes, az egyébre is képes lesz, csak várni kell türelemmel résen kell lenni és figyelni. Addig azonban, amíg a bűnös bűnétől bűzlenl fog, nem hagyhatják ezt a példátlan egész test addig fáj, amíg a tövist ki véleménye, miután idegen nem járt az üzemben és csakis egy társuk követte el ezt a pimaszságot, az egész üzem felelős érte. Mert ha egv kis tövis beleakaid az ember kisújj'ába az egész test addig fájí amíg a' tövist ki nem húzzák. Ezért azt ajánlja, hogy az üzem dolgozói közösen járuljanak hozzá ahhoz, hogy az özvegy hiánytalanul és azonnal mepkaphassa munkabarát, Az, aki mellette van, emelje fel a kezét, aki pedig... Már nem fejezhettte be » mondatot, a munkáskezek szinte parancsszerűen a magasba, az égfelé lendültek és lelkes hozzájárulások egy eskü benyomását keltette. De még mielőtt a gyűjtéshez hozzáfogtak volna, egy húsz év körüli munkásarc bukkant fe! a pódiumon az iizemi bizottság vezetője mellett. Mielőtt szóhuz jutott volna, reszkető, iz-, gatott újakkal sápadt homlokáról hátrasimította a haját és végül nehezen kinyögte, hogy igen, ő tatlálta meg a pénzt. Az üzem munkásai erre önkénytelenül megmozdultak, összesűrűsödtek, a fejek egymásfelé hajoltak, mint érett buzakalászok, ha szél éri őket. Fenyegető, zúgó hang indult meg feléje, de ő mozdulatlanul állt, egyetlen lépéssel sem hátrált és harsány fiatal hangjával túlkiabálta a morajló zúgást. Hangja biztosan, öntudatosan csenget, azt állította, hogy a pénzt nem tartotta meg magának, hanem a posta útján elküldte az özvegynek és ezt mindjárt a postautalvánnyal is bebizonyíthatja. Az utalványt átadta a vezetőnek, aki bólogatva bizonyította, hogy igazat mondott. A fiatal munkás aztán szokatlan eljárását azután a következőkkel igazolta. Egy félórája, hogy megtalálta a pénzt és pont annyi ideje volt, hogv kerékpárral a postához jusson és elküldhesse a talált összeget Egyetlen gondolat vezette, azt akaita tudni, miként fognak ebben a szerencsétlen ügvben viselkedni az üzemvezetők, akik állandóan előadásokat tartanak a néni demokráciáról és a szocializmusról. Azt akarta tudni, ha tettekről van szó, akkor az üzem felelős ténvezői tényleg szociálisan fornpk-e viselkedni és vállalják-e a kárt is közösen, ha a munkást éri. Az ő anyja is özvegyaszszony, aki két keze munkájával nevelte fel. ezt tudnia kellett és joga volt tudnia, hogy mit fog egy népi demokrácia üzeme cselekedni, ha az özvegyet szerencsétlenség éri. Most végre meggyőződött és hálásan köszöni és igéri, hogy teljes erejével azon lesz, hogy munkájával úgy az üzem, mint a demokrácia meg legyen elégedve. Csak az a kívánsága most, hogy a közösen vállalt összeget is az özvegynek ajándékozzák, aki oly becsületes és szorgalmas munkaerő, hogy a mai gondjaiért megérdemli az üzemtől ezt az ajándékot. Szabó. Béla,