Új Szatmár, 1912. augusztus (1. évfolyam, 103-127. szám)
1912-08-24 / 121. szám
lehedés m túlzsúfolt szehér felé Augusztus második felében már kezdik előkésziteni a diák úti ládáját. Szegény polgárapák homlokát mindgyak- rabban felhőzi a gond, ha arra gondolnak, hogy miből fizetik ki gyermekeikért a tandijat, miből veszik meg a legújabb bővitett és javitott kiadást, miből telik füzetre, írószerre. Kis kétszobás lakások szegénységében egyre sűrűbben emlegetik a gazdag nagybácsit, vagy legrosszabb esetben a jó istent, aki majdcsak segíteni fog s a gondos háziasszony figyelmesen nézegeti a szalvéták közé rejtett megtakarított forintokat, mert jön, jön már a szeptember, be kell Íratni a Pistát, Jancsit, Marist . . .| A fiuk mennek, ki a gimnáziumba,! ki fel Budapestre az egyetemre s minden nappal, ahogy fogy a játékos vakáció, szaporodik az apának, szegény kishivatalnoknak az ősz hajfürtjei s ráncosabb az anyának, a jó háziasszonynak az arca. A fiuk pedig mennek: ki gimnáziumba, ki reálba, ki egyetemre, csak épen a műhelybe vagy a kereskedésbe nem megy alig egy is. Az a szekér, amely visz a diploma felé, túl van zsúfolva, ki lehetne rá tenni a Megtelt táblát, de azért mindegyre többen kapaszkodnak föl rá. És most, ha valaki azt hiszi, hogy újból elkurjantjuk magunkat, hogy műhelybe magyar, nagyon csalódik. A diploma értékben egyre sü- lyed. Az ügyvédi, hivatalnoki, or- vosr pálya proletárjainak száma folyton szaporodik, de azért mégsem lehet feltartóztatni a tudományos pályákra való tolakodást. Ott, ahol van nagy ipar és nagy kereskedelem, a tanult emberek egész serege talál alkalmazást a gyárakban és üzletekben. Nálunk már tönkrement a kisipar, a prole- táriátusba sülyedt a kereskedői középosztály, de helyébe nem lépett sem nagyipar, sem nagykereskedelem, mert a Magyarországot ellátó nagyiparnak és nagykereskedelemnek Bécsben van a központja, Ausztriában vannak az ipartelepei. Ez az ország a földművelésből él, de azért Magyarországon egyetlen egy ásót, kapát,- egyetlen kaszát sem gyártanak s külföldről hozzák a gazdasági gépek nagyrészét is. Hiába mondanánk tehát, hogy gyerünk ipari és kereskedői pályára, mikor nincs olyan pálya. Igaz, hogy a lateinerpálya nyomora óriási, de a hivatalnoki kenyér mégis kenyér, ha nem is lehet a fizetésből jól élni, de ha már van állás, nem muszáj éhen halni. És ha nálunk a szegény munkás is azt akarja, hogy fiából tanító, írnok, vasutas, postatiszt legyen, ne iparos és ne munkás, az is könnyen megérthető. A feljajduló I. évf. 121. sz. Szatmár-Németi 1912 augusztus 24 Szombat Hz U3 SZRTÜIRR tárcája Lókötés. Irta: Móricz Pál. Dely Mátyásnak, a hortobágyi állatorvosnak, az apró fekete erdélyi fajlovak voltak kedves lovai. Ezekből a szívós, okos, csinos lovacskákból tiz-tizenkét darab bogárkát rendesen istápolgatott Dely. Még akkor bőven termett széna a kövér Hortobágyon; a virágszagu legelőn jól eléldegéltek az állatorvos lovai is. Dely Mátyás este kiadta a parancsot és korán hajnalra a legelőről mindig friss felváltásu lovakat hajtott hám alá a csikós. Az 1862-ik esztendő tavaszán, a gulyabeállás idején az egyik távoli gulyástanyáról késő éjszaka érkezett a pusztai orvoslakáshoz Dely. Esti tiz óra után járt az idő. Gyönyörűen sütött a holdvilág. Még talán a halottak is megmozdultak a kunhalmok alatt. A tavaszi illattól mámoros bogarak zümmögtek, a csikós, Isten tudja, hol, merre legeltetett már ekkor a tanyabeli lovakkal. Pedig Dely állatorvosnak ismét korán kellett indulni... Gyönyörű tisztán, fehéren sütött a hold, s mikor a kocsis kifogta a lovakat, Dely szólt az Andrásnak: — Fiam, most csak csapd ki a bogárkákat. Csengőt is köss a nyakukba, hogy korán hajnalban rájuk taláíhassunk. Alig mutatkozott íel a hajnalcsillag, a friss hajnali széllel együtt felneszeit Dely. — Hé, András... A lóért! — Hallottam, uram, — a legény ási- tozva lódult neki a pusztának, amerrefelé a lovakat kicsapta. Telt. múlt az idő s egyszer ahol jött a legény. Egyedül baktatott vissza. Zavarodottan jelentette : — Orvos ur, kérem... — No, mi a bajod, he... — Nem hallom a csengők szavát. — Ejnye, — Dely Mátyás is iziben talpraugrott, elindult az András kocsissal a csengőket hallgatni. Csöndes tavaszi hajnalon még a fűszál zizzenése is meg- hallszik. Dely orvos csengői meg épen nevezetesek voltak zenésszavukról. Az állatorvos negyedmérföldnyiről is felismerte kedves hangjukat. Most azonban ketten is hiába fülelték. — Nincs, hát nincs! — Dely Mátyás lemondólag csapott a kezével, no, András ! elrepítették a két kis bogárt... — Persze, a korai menetel is elmaradt. Megvárták a csikóst, mikor napkeltekor itatáshoz behajtja a tanyabeli lovakat. — Úgy vélekszem, hogy ez a mi csengőnk, — a bekötött szürujjból két csengőt húzott elő csikós. — Hol találtad, he ? — A gyepre volt letéve. Némileg felvidélt a Dely arca: — Ördög teremtette, akkor mégis becsületes gazemberek voltak azok. Amire szükségük nem volt, nem vitték. így tán majd a két bogárka is hazakerül ? Ámde múltak a napok, már egy egész hét eltelt, hir sem érkezett a bo- gárlóékról. — Orvos Dely Mátyás végre is az egyik olyanfajta becsületes vendégbarát csikóst kereste fel, kinek a tanyáján a betyárok és más egyéb lócsiszárok sűrűn forgolódnak. — Gazsi fiam, hiszen te ... — Igenis tudom! Hallottam már a káreset felől, — azonban a csikóst a továbbiakról hiába puhatolta Dely, Gazsi csikós kitérőleg felelgetett vissza. — Jól van no, legalább azt mond meg, merre lehet Sós Pista? — Hisz ha én azt tudnám, orvos ur, — hümmögte Gazsi. — no de utána nézek. Ez a Sós Pista híres gavallér betyár volt. Kényes volt a nevére és becsületére. A kapcabetyárok bújtak előle. A Hortobágyon, a Nyíren, Hajdúságon, Kunságon, Tiszamentén és fel a borsódi Bükkig ösmerték Sós Pistát, a daliás betyárt, aki véletlenül még aznap éjszaka előkerült, amely napon Dely Mátyás Gazsi csikósnál tudakolta. Dely szokása szerint, ekkor is a tanyaház előtti gye-
