Új Szatmár, 1912. augusztus (1. évfolyam, 103-127. szám)
1912-08-24 / 121. szám
1912. augusztus 24 tisztviselők arról panaszkodnak és a profitféltő gyárosok azzal utasítják vissza a bérjavitás iránti kérelmet, hogy a munkás sokkal többet keres, mint egy tanitó. Valóban : egy jó géplakatos, egy ügyes kőműves, egy még nem tüdővészes nyomdász napi kilenc-tiz órai kemény, testet sorvasztó munkával keres annyit, mint egy kistisztviselő, mint egy segédtanító, aki esztendőkig tanult, mig a bizonyítványát megkapta. A munkás kelyzete azonban olyan, a munkája annyira nehéz, hogy azt akarja, hogy a fia különb legyen, mint ő. A hivatalnok mégis ur, akit nem néznek ki a vendéglőből, nem távolítanak el a kávéházból, akivel nem gorombáskodnak a hatóságnál s aki csak egy évig szolgál a katonaságnál: De ugyan ki ambicionálja, hogy a fiát eltoloncolják, becsukják, verjék és kínozzák? Hiába rikoltanak tehát, hogy sokan vagyunk mér diplomás proletárok, hiába kerítjük el tandijsö- vényekkel az iskolát, hiába hosszabbítjuk meg a tanulási időt, mindenki arra a megtelt, zsúfolt szekérre kapaszkodik, amely a diploma felé visz. Sustíi Gyula a helyzetről. — Az „UJ SZATMÁR“ tudósítása. — Budapest, augusztus 23. Justh Gyula, aki jelenleg tornyai birtokán tartózkodik, egy fővárosi lap munkatársa előtt a következő nyilatkozatot tette az ellenzék további küzdelme tárgyában: — A kormány és pártja a legnagyobb tévedésben ringatja magát, ha azt hiszi, hogy az ellenzék bármily tekintetben is engedett volna eddigi harcias álláspontjából. Egy pillanatra sem gondoltunk arra, hogy magatartásunkon változtassunk. Teljes erővel megyünk ismét a harcba és ha a kormány azt hiszi, hogy őszszel reá nézve kedvezőbb lesz a szituáció, akkor abban — alaposan csalatkozni fog. Szeptember elején elmegyek a hódmezővásárhelyi ellenzéki népgyülésre és ezzel magam is megkezdem a küzdelmet ott, a hol elhagytam. Teljesen ki van zárva, hogy mi ezzel a kormárynyal békét kössünk és éppen igy ki van zárva az is, hogy tárgyi eredmény nélkül, jogos kívánságaink teljesítése nélkül bárkivel megegyezzünk. A margittai és bácstóvárosí kerületben olyan eszközöket használt a kormány, amelyekkel mi szembe nem szánhattunk. Éppen ez a körülmény mutatja alegkiál- tóbban, hogy a mostani választói jog tovább nem maradhat meg. Ha ez a választói rendszer nem változik meg, mi többé fel sem lépnénk, mert nem volna értelme, hogy embereinket céltalanul vigyük olyan küzdelembe, ahol a pénz és az erőszak okvetlenül legyőzi őket. — A kormánynak azon reményére, hogy az ellenzék nem fogja kivonni magát egy olyan üdvös törvény tárgyalása alól, mint a tisztviselők nyugdíjtörvénye — amelyet a kormány nyomban a képviselőház összeülése után benyújt — az a véleményem, hogy ezek mind alárendelt jelentőségű dolgok a választói jog nagy ügye mellett. Az a kívánság pedig, hogy mi menjünk bele az ő választótörvényjavaslatuk tárgyalásába, lehetetlen, mert azt a választójogot, a mit ők akarnak, mi nem fogadhatjuk el. Mi tudjuk azt, hogy mostani küzdelmünk Magyarország jövendő sorsát dönti el és éppen ezért teljes erővel készek vagyunk a legvégső harcra. Seljes ellátási keresek hetedik gimnázista részére intelligens izraelita családnál. Értekezni 355. telefonszámmal. :: Telefonszámunk 358 :: befelé a lejtőn. Végzett földbirtokos a fogházban. — Az „UJ SZATMÁR“ tudósítása. — Szatmár, augusztus 23. Valamikor földbirtokos volt, jómódú gazdálkodó, tisztességes pozíciót foglalt el az a lezüllött ember, akire ma rázárta a csendőri fogda ajtaját Grünfeld Jenő detektív. A birtokát hamarosan elpucolta a vagyonát elherdálta, ekzisztenciáját semmivé tette s nem tudni, a lejtőn való gyors lecsuszamlás okozta-e elméjének zavarát vagy pedig fordítva áll az okozati összefüggés, de a szerencsétlen ember megjárta már a tébolydát is. Legutóbb jegyzői írnok volt egy Szatmárhoz közel fekvő kisközségben és a volt földbirtokos, aki egy időben megfordult Szatmár jobb társaságaiban is, itt feleségül vett egy cipángleányt. A messaliance azonban — úgy látszik — nem termette meg a házasélet boldogságát, mert a férj be-bejárt Szat- márra s hogy ide nem a házastársi hűséget jött ápolni, az éppen abból az esetből derül ki, amelynek révén tegnap elfogták a teljesen elzüllött embert. A múlt hét szerdájának délutánján kopogtattak a Luna kávéház kasziros lányának Károlyi-köz 3: szám alatti lakásán. — Ki az ? kérdezte a nő a bezárt ajtó mögül. — Balajti Károly földbirtokos Nagykárolyból. Aki tudja, hogy milyen könnyen nyílnak fel ezek a belülről bezárt ajtók, azok nem csodálkoznak azon, hogy az állítólagos Balajti Károly, a földbirtokos belül volt az ajtón. Elbeszélgetett a nővel, majd arra kérte, hogy hozzon neki egy pohár vizet, mert szomjas. A házikisasszony hozott egy pohár vizet, mire a vendég — letelvén a stats- visit ideje — eltávozott. Nagy volt azonban a szegény leány meglepetése, mikor estefelé az üzletbe készülődvén, észrevette, hogy az asztalon heverő ridiküljéből eltűnt egy aranygyűrű és 50 korona készpénz. pen hevert és a kitűnő hangvezető földön már messziről felösmerte egy magános hátiló dobogását. Mindjárt Sós Pistára gondolt és tényleg Sós Pista szállott le e nyeregről: — Dicsértessék ... — Mindörökké... — Hé, András, — a betyár kiáltására a kocsis elvezette a lovat. Az állatorvos és a betyár ketten maradtak. Sós Pista kezdette : Gazsi felöl jövök ! Már tudom, hogy a Mátyás bátyám két lovát ellopták valamiféle csavargó gazemberek. — El biz’ azokat, már a kilencedik napja. — Sohse törje magát, miattok bátyám. Ha még a földhátán vannak, vagy Magyarországból ki nem vitték őket, meg kell azoknak kerülni- Ha pedig kivitték, busásan megtérül a bogárok ára. Ezt én mondom, Sós Pista! • — isten hozott, ecsém, — kezet fogtak s bementek az orvosi lakásba. — Mátyás bátyám, éhes vagyok, — szólott a betyár. — Mit eszel fiam ? — Éjfél után vagyunk, péntek is van, hát jó lesz egy csupor édestej... — Jól van öcsém... Ma sütöttek. — Van jó puha kenyerünk is. — Hál’ Isten! Legalább kitűnő vacsorám, ebédem, meg früstököm lesz. — Hogy-hogy fiam, Pista? Tegnap nagyon szorult a kapcám.— Szorítottak azok a borsodi csendlegények és ha erre a polgári lóra nem akadok, azóta kézrekeritettek volna, azonban egy párnak megadtam volna az utolsó vacsorát. Node, jobb igy. Itt vagyok én is. Az a két, vagy esetleg három szegény ember is megmaradt a családjának, ilyen az én életem, Mátyás bátyám, — sóhajtott a betyár. — Hát meddig tart ez igy fiam? — Azt én nem mondhatom meg. — Ha kézrekeritenek: a tömlőéig, vagy pedig véletlen halálomig, mert én vissza nem térhetek. — Van-e pénzed ? — Van annyi, amennyi szükséges. Nem tartozom senkinek. Jóízű vacsorája végeztével lórapat- tant s Nádudvar felé vette útját a betyár. Jó, hogy siettette. Másnap reggel már a hortobágyi pusztán keresték a pandúrok. Ismét eltelt egy hét, még mindig nem kerültek elő a bogárlóék. Dely Mátyás tizednapra a Sós Pista látogatása után, mert hogy szombat este volt és vasárnapi pihenő következett, fedél alatt, ágyban aludt. Rövid álmu ember volt a hortobágyi állatorvos, — már hajnalban korán felébredt és a tanyaudvaron körülnézni kiment. az ólból valami szöszmötölő zaj ütötte meg a fülét. A sötét ólba sietett, a hangról fölismerte, hogy a jászolnál lovak rágicsálnak. — Hé, Andris — nagyot kurjantott az orvos, gyújtsál mécsest. Miféle lovak ezek itt? — Közben Dely Mátyás maga is gyufát rántott és mindjárt megösmerte a két bogár lovát. A mécsvilágnál még inkább szemrevette a lovakat. Még meg is vasalták a lovacskákat. Sörényüket, farkukat is urimód lenyirták. Hasuk is megkarcsult, ám ezért nem soványodtak le. Bogár lóék húsz napig tévelyegtek az idegenben. Andris kocsis a nyakukba borult. Csókolta, ölelgette a vidáman tortyogó, nyihogó lovakat. — Ejnye, kesely, bogár! Beh ki vagytok kefélve. Ugyan, miféle urigyerek örülhetett néktek ? Tessék már nézni, tekintetes uram. — András közben megtapogatta a kesely hátát, — ez meg háti paripa is volt. Harmadik nap délután vendége érkezett Dely Mátyásnak, Sós Pista gyalogosan kereste fel a hortobágyi állatorvost. Nevetett a betyár. — No Mátyás bátyám, ugy-e haza hozták a bogárékat? — Haza ám! De hol a fenébe lehettek ezek? — Azok igen jó gazdát szolgáltak, úgy kellett visszalopni őket. — Hejnye, — a hortobágyi orvos megcsóválta a fejét. A betyár nevetve folytatta: — Két pestmegyei urfi vásárolta meg a bogárékat. Tudom, most sírva átkozzák azt, aki elkötötte őket . . .
