Új Szatmár, 1912. június (1. évfolyam, 53-76. szám)
1912-06-14 / 63. szám
I A magyar Trepov Mondják, hogy mikor a Bánffy idejében Tisza Istvánból házelnököt akartak csinálni, az öreg Tisza Kálmán mindent elkövetett — hogy a tervet meghiúsítsa. Mondják, hogy összetett kézzel könyörgött a miniszterelnöknek : — Tegyetek le erről a szándékotokról,, ha nem a fiám, az ország érdekében. Én ismerem a fiamat: Jaj neki is, de jaj az országnak is, ha egyszer övé lesz benne a hatalom. Az öreg Tisza, akinek esze mindenesetre több volt, mint a fiának, bizonyára tudta, mit beszél. Érezte, hogy a Tisza-vér, ez a sűrű, fekete, évszázados labgnckodás- ban eliszaposodott bocskoros nemes-vér a famíliának egy tagjában sem tombolt még olyan veszettül, olyan éhesen és olyan ittasan, mint az ő fiában. — Előre látta, hogy ha ezt az önmaga imádatába beleőrült embert nekiszabaditják a hatalomnak, az összedönti maga felett a hatalom házát, mint a vak Sámson. Tudta, hogy ennek a bőszült fakirnak a kezébe nem szabad kardot adni, mert ész nélkül vagdalkozik vele, nem törődve sem a maga életével, sem a máséval. Az öreg Tisza jövendölése bevált, a fia hatalomra került s hatalma harmadik hetében majd az életével fizetett érte. Fegyvert fo- gott rá egy elszánt ember, akinek az elszántsága mindenesetre nemesebb forrásból fakadt, mint az övé, habár éppen olyan esztelen volt. Mert esztelen volt ez is, a messziről nézelődő filiszter higgadt szemével nézve; a vértanuk esztelen- sége, az orosz szabadsághősök esztelensége, megsiratni és megkoszorúzni való esztelenség. A Tisza esztelensége egészen más. Az okos és bölcs esztelenség, az a Trepo- vok esztelensége, akik azt szeretnék, ha a nemzetüknek egy feje volna, hogy azt egy ütéssel levágva tehetnék a gazdájuk lába elé, a melyben lehet elismerés is, de megvetés bizonyosan van. Ez is biztosítja a halhatatlanságot ideig-óráig, ez az esztelenség. Ilyenekről Írják évszázadok múlva a rémdrámákat: Bukov, a székelyek hóhéra, — Trepov, a muszka bakó, — Tisza, az apja fia, Azaz mégse, ezt az embert mégse szabad az apjával egy kalap alá fogni. Az csak mint Magyarország közéleti erkölcseinek korrumpátora halhatatlan, — a fiát a magyar Trepov néven könyveli el a történetírás. Az apát egyszerűen agyon akarták verni az utcán, parasztosan, demokrata módon, a fiának, a nagy urnák már disz- tingváltabb véget szántak. Revolver csövéből lesett rá a halál és a revolver egy képviselő kezében volt, aki épen úgy a nemzet képviselője, mint Tisza István s talán ebben a pillanatban több jussal állíthatja magáról, hogy a nemzetet képviseli, mint Tisza István. I. évf. 63. sz. Szatmár-Németi 1912 junius 14 Péntek Hz 113 SZHTIMIRtárcája A papairta: Dóra. Nagyon csöndesen surrant ki az életből az öreg méltóságos ur. Észrevétlenül, mint ahogy észrevétlenül, hangtalanul járt-kelt szegény, még a saját otthonában is. A felesége, a leányai — akik egészséges, erőteljes, lármás jókedvükkel valósággal megfojtották ezt a puha, csupa idegembert — körülállták a halálos ágyát. Annyira megszokták, hogy akaratnélküli bábként lézengjen közöttük az „öreg“, hogy értelmetlenül bámulták szegényt, aki egyszer kérdés, sőt előzetes bejelentés nélkül, hátat fordított ennek a világnak. Életében nem kérték az engedelmét semmihez és hallgatását beleegyezésnek vették. Mulattak, z-uroztak, hálóztak otthon és házon kívül, miközben a „szegény öreg“ lemondó mo -íylya.1 ült szobájában és olvasgatott. És iám, most egyszerre körülötte forgott minden. F zeméiyisége lett a családnak. A számi i in koszorút „Neki“ küldték, a sok ^vendégjárás, a nagy, szomorú pompa „Őt“ illette. Arra kényszeritette őket, hogy fekete ruh'ákat öltsenek magúkra, pedig nagyon rosszul illett arcukhoz a fekete szin, hogy halkan beszéljenek, nyugodtan, kimérten mozogjanak és otthonülőkké változzanak. Ez kényelmetlen volt és kellemetlen. Életében alig vették észre és most is néha teljesen megfeledkeztek, hogy végleg kiköltözött az otthonias, kis szobájából. Előfordult, hogy egyikük néha a megszokott módon, hangosan felkacagott, mire a többiek szemrehányó, kenetteljes hangon utasították rendre: — De kérlek! Elfelejtetted már a „szegény“ papát? Nehezükre esett a gyász és egy kicsit nehezteltek is a megboldogultra. Múltak a hetek és mindinkább háttérbe szorult a veszteségükre való emlékezés is. Már nagyon kívánták a mulatságot és a szórakozást. De az a kényszer, amelyet a megboldogult gyakorolt reájuk, nem akart megszűnni,. valósággal leigázta akaratukat. Csuk nem táncolhattak gyászruhában! — Az Istenét, ne üssed olyan rém- ségesen. Kiállhatatlan szokás! Szegény papa bizonyára nem tűrte volna! Ára 6 fillér. Ha Irén összeveszett Ellával és nagyon hangos lett a civódásuk — a mama dicshimnuszt zengett a megboldogult, áldott jó és békés természetéről és békességre intette a leányokat. Ez ugyan némileg nehezére esett, mert némileg nem szokta megnyirbálni a leányai „egyéniségét“ de ebbeni eljárását ezúttal kötelességének tartotta. De amikor a házastárs ügyeibe is beleszólt a megboldogult, már igazán egy kissé dühös lett. Évek hosszú során Jul- csa szakácsnő volt egyedüli ura és pa- rancsolója a konyhának és azt főzött, úgy állította össze az étlapot, ahogy neki tetszett. Nem is nagyon válogattak, csak éppen a paradicsomos káposztát, ezt az egy ételt, egyetértőén — utálták. Lévén ez azonban Julcsa szakácsnőnek kedvenc étele, egy napon föltálalta a gyűlölt főzeléket és meghatottan mondta: — Szegény boldogult méltóságos ur, be nagyon szerette! Erre természetesen — utálattal bár — de azért meghatottan nyomták le az ügyesen csempészett káposztát. Ez már valóságos zsarnokoskodás beszéltek egymás között rólh, mindegyik volt! Fellázadtak ellene és noha nem, de felrótta a szegény megboldogultnak, hogy folyton olyan dolgokra kényszeríti őket. amit legjobban gyűlölnek és akadályokat \
