Új Szatmár, 1912. június (1. évfolyam, 53-76. szám)
1912-06-28 / 75. szám
A magyar fiuk Egész raj ifjú hagyja el most egész raj érett fiatalember. Körülnéztek az országban és a nagyvilágon s készülnek a jövő számára. Lelkűkben már ott dereng a jövő képe s tele vannak reménnyel és illúzióval, de tele fiatalos munkakedvvel és a hasznos cselekvés egészséges vágyával. Ezek az ifjak máskép készülnek az élet számára és több komolysággal készülnek a jövő feladataira, mint a felnőttek közül némelyek a mások dolgait végzik. Egy fiatal csapat most van útban távoli, idegen tájak felé, azzal a lelkes törekvéssel szivükben, hogy dicsőséget szerezzenek a magyar névnek. A stokholmi olimpiai versenyeken a müveit nemzetek fiai összegyűlnek, s összemérik erejüket, ügyességüket, készségüket az atlétikai sport minden nemében, a mit a kultúra eddig produkált. A magyar fiuk ezeken a versenyeken most már mindig sikeresen állják meg a helyüket, nagyobb és fejlettebb kulturnemzetek fiaival szemben. A győzelem, amelyet fiaink ott kint aratnak, többet ér dúló csaták véres harcainál és mindenesetre jobban felkelti irántunk a népek becsületét, mint sivár politikai küzdelmeknek kietlen szenzációi. A külföldön ma már, hála istennek, nem az obstrukcióról, hanem irodalmi és mt vészi értékéről s a magyar fiuknak a nemzetközi verseny- pályákon szerzett habárairól ismerik és becsülik Magyarországot. De ahhoz, hogy valaki komoly mérkőzésben sikert arasson s magának és nemzetének megbecsült hirnevet szerezzen, ahoz nem elég a puszta vágy, nem elég az ábrándos törekvés. Sikeres érvényesüaz iskola padjait, i. évf. 75. sz. Szatmár-Németi 1912 junius 28 Péntek vannak hévvel, léshez ma erő kell s komoly készültség. A vágynak erős akarattal és lankadatlan kitartással kell nyo- matékot adni. A magyar fiuknak serege, a mely most hóditó útra indult Stoc- holmba, fáradhatatlanul dolgozott, tanult, kísérletezett, gyakorolta magát, duzzasztotta az erejét, úgy indult neki a küzdelemnek. Láttuk ezeket a magyar fiukat idehaza, láttuk már ismételten külföldi pályákon is, mindig kitettek magukért, mindig viruló erőről, életrevaló tehetségről és mélyen átérzett kötelességtudással támogatott becsvágyról tettek tanúságot. Véghetetlen örömmel figyeljük a mi fiaink fejlődését, véghetetlen féltő gonddal tekintünk a szemünk fényére, nemzetünk serdülő nemzedékére. Azt énekelte egykoron a költő: „Múltadban nincs öröm, jö- vődben nincs remény.“ Meg kell cáfolnunk ezeket a szomorú sorokat. Ha serdülő fiainkat látjuk s azt a komolyságot, amellyel az életet felfogják, azt kell mondanunk boldog örömmel: Jövődben van remény. :: Telefonszámunk 358 :: Hz 119 SZATIflRR tárcája Tréfa. Irta: Georges Casella. — Még csak huszonnégy nap! Hála Istennek! — jegyezte meg Dufréne Robert, amint két társával az alkonyaiban a poros utón tovahaladtak. Blondet, a kis káplár csípősen felelte: — A gazdagok, mint maga, örülnek a felszabadulásnak. De nekünk ugyancsak mindegy, melyik igát huzzuk. Ugy-e Martin ? Martin csak gyöngyöző homlokát tö- rülgette. — Phü, micsoda hőség! Mit csinálunk ma este? Chevannes-t egész nap nem . ttam. — Engem untat, te mulatságosnak találod? — Néha . . . Utoljára egész jó dolgot csinált . . . Ott felejtett a kantin asztalán egy boritékot Cezari ezredes címére. Valaki megtalálta s a címzetthez juttatta. S tudjátok, mi volt benne? — Cezari karrikaturája? — Még pedig fényesen találva! Dufréne drámai színész volt, fényes, komoly jövőt jósolt önmagának. így hát méltóságához nem találta illőnek a léha tréfákat. — Pedig mindegyikünket sorra tréfálta már — nevetett Martin. — No én ugyan föl sem veszem. Chevannes született tréfáló. Szeret nevetni. — Majd megnevettetem! — morogta dühösen a fogai között Dufréne. A másik kettő hallgatott. Dufréne gyűlölete Chevannes iránt köztudomású volt s egyre a boszujával fenyegetőzött a rajta esett tréfák miatt. — De a bosszú mibenlétét senki sem sejtette. Martin, a filozófus ásított: — Azért még most sem tudom, mit is csinálunk este. Chevannes a kedvesénél lesz . . . Dufrének mohón vágott közbe: — Ismered ? — Két ízben láttam. Mert Chevannes a villájában rejtegeti. Szörnyen féltékeny. Igaz, hogy gyönyörű leány, kedves, vö- röshaju . . . gondolom elszászi! Schwarz- hoffer, vagy Scherzhoffelnek hívják . . . Az összes tisztek szaladtak utána . . . Hiába . . . — Ej, egy gondolatom támadt — szólt élénken Dufréne. — Ajánlom, a Schwarzhofferre ne gondolj! Hasztalan időpazarlás. — Nem, nem, csak jertek velem. — Miben töröd az eszed. Dufréne? — Ugy-e, Chevannes mindannyitokat megtréfált? No hát, most én tréfálom meg őt. Nevetni fogunk. — Egy jó tréfa? Nem bánom . . . — Menjünk! Az esplanadra siettek, ahol sok ember sétálgatott. Lomhán leszáll az éj, felgyultak a csillagok. Blondel egy kis vadszőllővel befutott villára mutatott, melynek ablakai világosak voltak. — Ugy-e mondtam, hogy itt van? Ára 6 fillér. /
