Új Szatmár, 1912. május (1. évfolyam, 3-52. szám)
1912-05-04 / 32. szám
radikális politikai napilap fi iiiisÉírfia lisnil (T.) Fehér asztal mellől, különösen ha hölgyek is tarkítják a 'társaságot, sűrű egymásutánban szokták küldözgetni a képes ánzikszokat távollévő szeret- tekhez. Négy-öt darab van egyszerre forgalomban ; az asztal úgy néz ki, mint egy hivatal leiró szobája, mindenki ir, kapkod felváltva a ceruzák és kártyák után és vakbuzglommal akvirál újabb és újabb aláírókat. A szatmári munkapárt legújabb tréfás kalandja megmutatja, hogy ennek a buzgalomnak a vaksága odáig is terjedhet, hogy a társaság egy része már más asztalnál ül. Szatmár város tisztviselői már nem ülnek munkapárt asztala mellett és mégis, hogy a munkapárt most a politikai másvilágra költözött Khuennek egy gyönyörű emléklapot állít ki, kedélyesen felszólította a tisztviselőket is, hogy aláírásaikkal javítsák az okmány hitelét. Történt ez most, most éppen, alig két héttel azután, hogy a tisztviselők komolyan és határozottan, küiön és együtt, testületi határozatban kknondták, hogy kiléptek a munkapártból : Történt ez^ anélkül, hogy közben bárminő ^jelensége merült volna fel annak, hogy a tisztviselők okot, vagy legalább ürügyet találtak volna arra, hogy visszalépjenek. Történt úgy egyszerűen simán, komolyan és talán azért vált ki falrengető kacagást mindenkiből, aki hallja, amiéit a cirkuszbeli Auguszt komoly és önmagáról nem tudó ábrázata okoz biztos derültséget. Olyas valami ez, amit talán nem is ebben a rovatban kellene megírni, hanem a „különfélék“ között, az önmagát megevő tengeri oroszlán és a kétgyomru eszkimó látványossága közé kellene iktatni. Ezt lehetetlen elhinni, ezt csak tudni lehet. És tudni kell azt is, hogy a tisztviselők egészen természetesen, kivétel nélkül, egytől-egyig megtagadták az anziksz aláírását. Tudni csak azt nem lehet, hogy a munkapárt, mint az igazság és politikai becsület pártja, megírja-e most már Khuennek azt, hogy a tisztviselők nem üdvözlik őt, mint- aliogy sietett volna megiratni egy kedvezőbb esetben az üdvözletü ke|| JVíihelyest erről értesülünk, azonnal tájékoztatni fogjuk a szives Volvasót. Mi lehet az ánzikszra festve? Bizonyára két szin, amint egymáshoz ér és közös lánggal ég, ami az élesebb életűek előtt nyilván rejtett célzást tartalmaz azírányban, hogy Khuen-Héderváry és a szatmári munkapárt szive összeforrtak és együtt égnek a honszerelem lángjában. És mi van ráírva? Bizonyára az a jelmondat, hogy: „Édes fiam, ha az egyikünk meghal én Pestre költözöm“. Mert tudni kell, hogy mikor a férj és feleség nagybetegen feküdtek egymás mellett, a férj azt mondta a feleségének, hogy ha egyikök meghal, ő Pestre költözik. A szatmári munkapárt is, Khuen is nagyon betegek, de a párt azt mondta, hogy meghalni csak egyiL évf. 32, sz. Szatmár-ftfémeti , 1912 május 4 Szombat Hz 113 SZÍ1T1M tárcája Szerelmi dráma. Tegnap este sürgönyt kaptam Jou- bert barátomtól: — Jöjj, azonnal, mindent hagy abba, Nagy szolgálatra kérlek. Késedelem vesztemet okozná. Hat órai vonattal várlak l’Islyben. Joubert báró ... a l’Isly-i kastély! Élénken emlékeztem a négy év előtti kerti ünnepélyre, a kivilágitott parkra, vidám vendégekre és Blanche bárónőre, aki megközelíthetetlen szépségében, mint egy királynő uralkodott, valamennyiünk felett. Cseresznyevörös, omló selyem öltöny tapadt karcsú alakjára, fehér karján mogyorónyi brilliánsok csillogtak, nyakán vakító colier, ujjain sziporkázó gyűrűk, hattyunyakán tejfehér gyöngyök ... Ő vezette a farandólt, mámoros kedvét be- lenk oltva, megrészegedve a tánc gyönyörétől ... s egyszerre megtántoro- dott ... én szaladtam hozzá ... a báró is odarohant . . . — Édes ... mi baj ? .. . Mikor felemeltük, kis fejé oldalt hanyatlott s piros száján néhány vércsepp gyöngyözött. . . így halt meg Joubert Blanche bárónő. Midőn a vonatrói leszálltam, az elém- be lépő fáradt, öreg emberben nehezen ösmertem meg a bárót. — Köszönöm, hogy eljöttél. Bíztam a barátságodban. A kocsiban tiz szót sem váltottunk. Egyenest a dolgozó szobájába vezetett. Vigasztaló szavakat kerestem, de nem tudtam egyebet mormogni: — Szegény öregem . . . — Köszönöm, hogy eljöttél. Szerencsétlenségem óta nem láttalak viszont, s azóta gyógyíthatatlan bánatomnak éltem csupán. — Tudom! —■ De azt nem tudod, hogy tönkre mentem. Felugrottam. Vállat vont. — Tönkre mentem. S nem is fektetnék különösebb súlyt reá, ha nem akarnám tisztán megőrizni azt a nevet, amelyet a feleségem méltón viselt. A csőd szélén állok. — Segítségedre lehetek? — Igen. S ő folytatta: — Ha holnaputánig nem fizetek ötvenezer frankot, bukott ember vagyok. Reád számítottam. — Én reám! — Csak olyan barátomnak nyújthatok kezességet, aki megelégszik a puszta szavammal. Mert ma semmim sincs az ötvenezer frank ellenében. De rövid idő múlva birtokomban lesz a pénz. Egy ostoba per tartja vissza, négyszáz orániai aranybányarészvényem. Ezek egy milliónál is többet érnek. De ma semmim sincs. Kötve vagyok. Érted? Meghatva néztem rá és emlékébe idéztem szegénységem: — Hogyan képzelted, hogy én ilyen összeget rendelkezésedre bocsáthatok ? — Ékszerész vagy. Nem egyszer kölcsönöztél ékszerekre. — Kivételes esetekben, de a tőke nem az enyém ... és materiális kezességet kell vennem . . . — Hát jó, legyen . . . Kezességül felajánlok kétszázezer frank értékű ékszert — Mit beszélsz ?
