Új Szatmár, 1912. május (1. évfolyam, 3-52. szám)
1912-05-04 / 32. szám
2. oldal üjJmtmm 1312. május 4 küknek lehet és abban az esetben ő Pestre költözik. A munkapárt nem indus hitves, hogy élve eltemettesse magát holt társa tetemével. Még halva is eleven akar lenni, nem hogy elevenen belemenne a halálba. Mindez helyes és érthető és logikusan összefügg a munkapárt hatalmas voltjával és káprázatos jövőjével. A munkapárt, amely egy emelkedetebb politikai felfogás iskoláját alapitotta meg és megerősi- tette vidéki ügyvédek nevében előbb a törhetetlen királyhüség, majd a nemzeti jogokhoz való törhetetlen, rezoluciós ragaszkodás fenkölt erényeit — ez a párt megengedheti magának, hogy holt halálosan nevetségessé tegye magát. De azt hogy engedi meg magának, hogy hatvan iskolát járt, értelmiséget jelentő tisztviselőről feltételezze, hogy azok egyszeri intésre, egy nyilvánosság előtt tett ünnepies nyilatkozattól számitott 15 napon belül, végrehajtás terhe alatt hajlandók lesznek a holt vezérét kikisérni egy pártnak, amelyből kiléptek. Ez az „értelmiségnek“ az a „vezetőszerepe“, amelyet annyira félt a munkapárt a választójogi reformtól? A konservativ és reakciós hazugságok egyik legnagyobbika, hogy Magyarországon az értelmiség vezet. Az értelmiség elsősorban és legnagyobb mértékig tisztviselői és latájner osztályok tulajdona. Hát szépen „vezetnek“ ezek az osztályok Magyarországon! Füty- tyentenek, igen, egész egyszerűen füttyentenek 60 úri embernek és azt hiszik, hogy akkor azok köte- iességszerüen majd aláírják az anzikszot, amelyek a kicserélt vezetőhöz vannak intézve, közben pedig mint „értelmiség“ „vezetnek“ a magyar politika életében, Ha ezek és hasonlók után a szatmári tisztviselők még mindig hajlandók, vagy csak képesek is visszalépni valaha is a munkapártba, akkor mi is kérelmezni fogjuk felvételünket. Mert akkor a munkapártnak olyan emberismerete van, amely a legragyogóbb politikai sikerekre predesztinálja. Dr. Hirsch üúzsel irodáját Rákóczi-u. 35. sz. a. helyezte át. Szúnyog-Dienes sajtóper | iReghiDsait iitárgplás. Szatmár, május 3. Dr. Dienes Dezső mátészalkai tb. főszolgabíró a fehérgyarmati választás idején cikket irt a Mátészalka és Vidékében, melyben „bemutatta“ dr. Szúnyog Mihályt, a mátészalkai kerület volt képviselőjét a fehérgyarmati választó közönségnek. A bemutatás persze nem valami hízelgő volt Szúnyogra, ki a cikk miatt sajtópert indított Dieens ellen. A törvényszék elrendelte a valódiság bizonyítását s e tárgyban ma már másodízben volt főtárgyaiás Némethy József törvényszéki biró elnöklete alatt. A főtárgyalásra e védelem részéről mintegy 20 tanú volt beidézve. A védelmet dr. Fuchs Jenő ügyvéd látta el, a főmagánvádló képviseletében irodavezetője jelent meg. A főtárgyalás meglepetéssel kezdődött. Ugyanis Szúnyog Mihály azzal állott előr hogy ő egyik budapesti részvénytársaság igazgatósági tagja volt a cikk megjelenése idejében és igy a törvény szerint a sajtóper a debreceni esküdtbirósághoz tartozik, ez alaponkérte az ügy áttételét. Ez az indítvány óriási megbotránkozást keltett, mert a vizsgálat folyamán Szúnyog sajátkezüleg aláirt nyilatkozattal kijelentette, hogy nem, visel semmi olyan tisztséget, amely miatt az ügy az esküdtbirósághoz volna utasítandó. A törvényszék rövid tanácskozás után a főmagánvádló által becsatolt cégjegyzék kivonat alapján leszállította a hatáskörét és az ügyet áttette a debreceni esküdtbirósághoz. Minthogy azonban Szúnyog Mihály a bíróságot nyilatkozatával tudatosan megtévesztette s ezzel a kincstárnak és a védelemnek tetemes költséget okozott, a bíróság elmarasztalta Szúnyog Mihályt 250 kor., védőt díjban és a kincstár részéről előlegezett összes eljárási költségekben. ÜGYVÉDI IRODÁMAT május 1-én az uj városi bérház középső B. épületének [a Hungáriával szemben] L emeletére helyeztem át. Dr. ROSENFELD JÓZSEF ügyvéd. Hz újságíró becsülete a kazérdek olfalnia Matt. — Saját tudósítónktól.. — \ Érdekes tárgyalás folyt le tegnap dr. Gál Lajos szabadkai királyi járásbiró előtt. Fenyves Ferenc lapszerkesztő jelentette fel rágalmazás miatt Vajda Józsefet, egy hétfői újság szerkesztőjét. A tárgyalásnak az adott különös érdekességet, hogy dr. Miskolczy Ágoston ügyészségi megbízott Vajda József ellen közérdekből átvette a vád képviseletét. Az ügyészségi megbízott — De ez ékszereket nem tehetem letétbe. — Ez esetben . . . Hol vannak? — Nem mutathatom meg őket. — De . . . — Könyörgöm, higyj nekem. Itt vannak, s ha akarom, egy óra alatt kezeimben lehetnek. De nem akarom érinteni őket, mert a bányarészvényeim . . . Azt hittem, megörült. De hirtelen felállt. — Jőfj! Kövess ! Levezetett a parkba, az alkony homályában, végig a gesztenyesoron a kis kápolna felé. Mondhatlan félelem szorongatta a torkom. A kápolna előtt megállt s levette kalapját. Követtem példáját. — Barátom, itt. e kápolnában fektettem koporsójába, báli ruhájában, amelyet utoljára viselt és összes ékszereivel, — érted, összes ékszereivel. Ez ékszereket tőled vettem, jobban ismerheted értéküket, mint bárki. Ma meg akarom menteni a nevet, melyet Joubert báróné méltón viselt. Ő maga nyújtja felém a mentő eszközt. Hiszel nekem, ugy-e ? A legszentebbre, e sírra esküszöm, hogy igazat mondok. Nos, ezek után rendelkezésemre bocsátód az összeget ? Hangja fájdalmasan, nemes egyszerűséggel csengett. S az én szivem összeszorult . . . fuldokoltam . . . — Miért nem felelsz ... ej, felelj hát! — N . . . em tehetem . . . — Kételkedsz az eskümben ? — Nem ... de nem tehetem . . . — Nem hiszel ? — Igen ... de nem tehetem . . . De hát miért ? — Nem tehetem . . . nem tehetem. Ah, sohse fogom elfeledni . . . Joubert elrohant s egy kalapácscsal, feszitő vassal kézilámpával tért vissza . . . rettenetes pillanat volt . . . már az ajtót feszegette . . . « ekkor a karjába kapaszkodtam. — Az ékszerek hamisak! Az ékszerek hamisak! — Hazudsz! ^ — Hamisak! Én magam cseréltem ki a köveket a báróné kívánságára. Megtántorodott. — Őrölt vagy ! Hazudsz! A bárónénak sohsem volt pénzre szüksége! — De ha mondom . . . hiszen máskép menteném . . . — És te tetted ezt... te! Mindjobban fejemet veszítettem. — Azt hittem abban a pillanatban ... a körülmények . . . Gyalázatosán hosszú csend után. Jounert egészen közel hájolt az arcomhoz és úgy sziszegte: — Tolvaj! Tolvaj! A báróné nem adott parancsot rá, hanem te . . . Brutális vágy rogott el, hogy visszavágjam a szörnyű vádat . .. őrült voltam . . . részeg ... és szemébe csaptam az igazságot. — Tolvaj? . . . Hogy mered .,. ostoba! . . . Megsajnáltam a vakságod . . . A báróné könyörgött . . . érted, térden- állva könyörgött . . . zokogott . . . S tu- dod-é, kinek kellett a pénz? . . . Mindent tudni akarsz ? . . . Bers Juliennak . . . annak az urnák . . . igen ... a kedvese volt! Joubert rámvetette magát és meg akart fojtani, de idejekorán legyűrtem a szerencsétlent. A történet vegét ismerik. A báró öngyilkossága nagy port vert fel. A finánckörök drámája, — mondták. De én jogosan mondhattam: — Szerelmi dráma! Louis Rouceaud.
