Új Szatmár, 1912. április (1. évfolyam, 6-29. szám)
1912-04-12 / 14. szám
A nemzet akarata (D. S.) Mikor a politikai vezérembereknek véget ér a tudományuk, mikor csődöt mond minden politikai rafinéria, mikor megáll a szekér, se té se tova, akkor jön a végső eszköz, a legutolsó segitség : a nemzet akarata. Jön az a veszedelmes, átkos komédia, amit a nemzet szabad akaratnyilvánításának csúfolnak. Jön a csendőrökkel kordában tartott derék választó, jön a főszolgabíró által behajtott nemzet, a kortesek által megmunkált nép és nyilvánítja akaratát, amely akarat mindig egy többé-kevésbbé jelentéktelen mandátum-aspiráns neve által szimbolizáltatik. Csúnya, förtelmes komédia nálunk a nemzpt akaratának megnyilvánulása abban a rendszerben, abban a formában, ahogy most történik. Az a nemzet, amelyik most választ, — úgy, a hogyan ezt teszi, — az nem politikát akar. Ugocsában pakli dohányt és kupica pálinkát, az értelmesebb kerületekben pénzt, az úri körökben panamát akár a nemzet. A jelenlegi rendszer szerint legalább ezt jelenti a nemzet akarata. Éppen ezért istentelen barbárság, hogy a miniszterelnök máris az uj választás országos csapásával fenyegeti meg az országot. A legutolsó gyerek is tudja, hogy mit jelent az uj választás, mint megoldás. Munkába áll a pénz, a presszió, lába kél a korrupciónak, reszketni kezd az italmérési jog, a trafikengedély és nyomják kifele a nemzetből a szabad akaratot. 0 H,a aztán a választási pribékek bepofozzák, bedolgozzák, bekorrumpálják, bevesztegetik a felsőbb akaratot az ország végleg megromlott leikébe, akkor nekiállanak döngetni becsületes mellüket, hogy: ítélt a nemzet, a nemzet elsöpört, a szent akarat megnyilvánult, stb. Mindamellett az ilyetén megnyilvánuló szent nemzeti akarat hősei reszketve reszketnek attól, hogy a hátuk mögött álló szent akaratot még szélesebb alapokon engedjék megnyilvánulni. Büszkék arra, hogy a nemzet beléjük helyezte a bizalmat, de irtóznak attól, hogy ez a bizalom őszinte, becsületes legyen: hogy a demokratikus, általános, egyenlő és titkos választói jog alapján nyilvánuljon meg. Most ismét fenyegeti az országot egy ilyen akaratmegnyilváni- tási tatárjárás veszedelme — minden alap és szükség nélkül. Mert mi történhetik az [uj választás során? Az, hogy a nemzetből kisrófolják azt az akaratot, hogy a munkapárt győzzön, hogy ez a párt legyen többségben. Ezért nem kell végigcipelni az országot a választás förtelmes pocsolyáján. Hiszen a munkapárt most is többségben van. Az alkotmányos élet minden eszköze a kezében van, hogy megI. évf. 14. sz. Szatmár-Németi 1912 április 12 Péntek TÁRCA Lira! mesék. Irta: Cséczy Imre. (Senki se kérdezze, igazak-e vagy sem. Lehet, hogy némelyik igaz, némelyik csak mese, vagy talán igazság és mese között lebegnek az űrben, vagy igazságon és mesén túl, függetlenül tőlük lebegnek a szomorúságok aetherében, ahol meggondolások, pillanatok és köny- nyek megszilárdulva örök körforgásban, önálló pályán időtlenül keringnek és végtelen ívben vissza-visszaíérve, mint az üstökösök, beleütköznek egy-egy ébredő világba, hogy összetörjék kegyetlenül.) Armand az éjszakában. Armand nekem nem is volt barátom, rossz verseket és még rosszabb kritikát irt, egyszer az Elektrát Aischylosnak tulajdonította, ezért nagyon lenéztem. Nem volt közöttünk semmi szükségszerű kapocs és én nem is igyekeztem, hogy mély barátságot kössek vele, de egyszer eszembe jutott, hogy Armand-t én már rég ismerem, egy kis kócos gyereknek a képe villant meg bennem hirtelen, akivel egyszer régen a ligetben együtt játszottam, a mamájával volt és csak arra emlékszem, hogy Armandnak hívták. Egyetlenegyszer játszottam vele együtt, nem is láttam többet, de meg voltam győződve, hogy itt valami nagy, veszedelmes, láthatatlan erő működik, hogy Armand nem más, mint a régi Armand és az, hogy most évek múlva igy megint elém került, hogy kibukkant homályos, zavaros gyermekkorom napjaiból és megjelenik előttem, mint egy nagy, borzas fiú. aki művészetről vitatkozik és a saját verseit dúdolja rögtönzött melódiákra, hogy ez már nem véletlen, ez maga, a sors kiszámíthatatlansága és Armand-dal nekem szoros barátságot kell kötnöm. Egy este sétálunk a körúton, Armand beszélt a képekről, amiket sohasem látott, Rubensről, Goyáról, Manetról, a Car- riére ködös vásznairól, amelyekről egyszer olvasta, hogy ködösek és oly meggyőzően, oly elragadtatással magyarázta nekem ezt a ködöt, hogy már szinte én is láttam. Amikor belefáradt a művészetbe, beszélt a nőkről, akiket csókolt, selymes szerelmekről, egy leányról, aki szenvedett ő érte, sokat, sokat szenvedett Armandért. És beszélt a jövő terveiről, kimegy Pá- risba, koplal és bohém lesz és csókolni fogja a Montmartre legszebb grisettjeit — szerelem kell csak és Páris, az ember nagy iró lesz, a verseit közölni fogják mert igazak és szépek lesznek . . . — Armand, — szóltam hozzá melegen és a karjába kapaszkodtam — ma éjjel együtt leszünk és sétálunk az utcán, csönd lesz és sötét, megvárjuk, mig eloltják az Andrássy-ut ivlámpáit és beszélünk a százszinü Párisról, a jövőnk- ről. így fogunk kart karba fűzve sétálni az éjszakában és ezt az éjjelt nem engedjük el magunktól, ez a mienk lesz, csillagos, boldog éjjel és hajnalban ülünk egy sárgapárnás fiakkerbe és kihajtatunk a Stefániára . . . Ugy-e jó lesz, Armand? Éles trombitálás tépte ketté egymást megértő pillanatainkat, vágtató lovak verAz összes művésznők és művészek megegyeztek abban, hogy ezentúl CIPÖSZÜKSÉGLETÜKET MOSKGVITS Cipőgyár R.-T. □LsIGOQGJ fióküzletében szerzik be. Talpbavésett szabott ár § I
