Új Szatmár, 1912. április (1. évfolyam, 6-29. szám)
1912-04-04 / 8. szám
Pro doiifo Irta : TANÓDY ENDRE Hiába tagadnánk, bizony nagyon jól esett, hogy a „Szatmár és Vidéke“ laptársunk olyan hangon emlékezett meg rólunk tegnapi számában, amelyben melegség volt. Egy csöpp meleg, milyen kedves az és milyen sokat ér ebben a borzalmasan hideg világban. Nem gondoltunk mi arra, hogy bankettel fogadjanak. Igazán nem gondoltuk, mert nem tartjuk magunkat olyan kellemes embereknek, akik kimosolyogják maguknak a közszeretetei. Nem is vág a szakmánkba. Hiszen harcolni jöttünk és egy érzelgős harcos vígjátékba való figura. Hanem azért emberek vagyunk mi is és a kebelnek azon a sokat sanyargatott táján, amit szívnek szoktak volt nevezni, nálunk is mozog valami, aminek jól esik, ha egy jó szót szólnak hozzá. A „Szatmár és Vidéke“ vezércikket szánt nekünk, amelynek nemcsak az utolsó betűjéből, de első betűjétől az utolsóig ráismertünk laptársunk szerkesztőjére, aki hosszú évtizedeken az igazi bölcs érdektelen nyugalmával és derűjével irta meg ennek a városnak eleven históriáját. Nincs nálánál ebben a városban illetékesebb ember, aki bármely közéleti jelenségről, de különösen egy helybeli sajtóeseményről bírálatot mondhatna minden gyanúja nélkül annak, hogy valamelyes érdek szerint alkotja véleményét. És ha ehez a jóakaratnak az a barátságos szava is hozzájárul, amely kétségtelenül kicseng a „Szatmár és Vidéke“ cikkéből, akkor igazán nincs akadálya annak, hogy együtt beszéljük meg azokat a kérdéseket, amelyek abban a cikkben fel vannak vetve. Mindenekelőtt félreértéseket kell felvilágosítanunk. A „Szatmár és Vidéke“ úgy látszik magára is vett abból valamit, amit az „Uj Szatmár“ első számában a vidéki sajtóra mondottunk. Laptársunk a golyó és a céltábla közé állott, mikor ezt tette s ezt kétszeresen sajnáljuk. Először mert megtaláltatta magát, holott ez tőlünk távol állott, másodszor mert elfogta a löveget a cégtáblának azoktól a „köreitől“ amelyekbe az beirányitva volt. " Laptársunk lelkiismerete megnyugtathatja magát abban, hogy mindig — legalább mióta mi ismerjük — szabad volt és önmagából irt. Ez pedig minden, amit egy újságtól kívánni lehet. Az aztán már egészen az Ízlés és a modor kérdése, hogy miként él valaki ezzel a szabadságával. Azt fenn kell tartanunk továbbra is, hogy nézetünk szerint egy-egy szelíd lecke nem elég és nem teszi meg hatását a közéleti küzdelmekben. A közélet nem az igazságok előitéletnélküli akadémiája, hanem erők és érdekek brutális harca, amely életek és halálok felett dönt, természetesen csak képletesen és vérhullatás nélkül. Ebben a harcban, mint minden küzdelemben a bátorság már majdnem az igazság és ha laptársunk azt mondja nekünk, hogy több igazunk legyen, mint bátorságunk, akkor mi azt válaszoljuk, hogy ő már nagyon sok igazságnak a bukását volt kénytelen regisztrálni ebben a városban, amire talán ritkábban került volna a sor, ha lett volna ő benne, vagy másokban annyi bátor túlzás, amennyi szükséges* ahoz, hogy mérsékelje azokat, akik perverz örömüket lelik védtelen igazságok elbuktatásában, különösen olyankor, mikor ezzel liliputi királyságukat is megerősítik. Mi tehát becsületesen meg vagyunk győződve róla, hogy szüksége van reánk épen azoknak a céloknak, amelyeket laptársunk is szolgált a maga módja szerint, a saját modorában. Hogy ez a modor nyugalmas és szelíd volt, azt laptársunk maga is elismeri és mi is csak ennyit konstatáltunk, igazán minden szemrehányás és lekicsinylés nélkül. Amire aztán erősebb szavaink voltak, az egészen más valami és az ő rá igazán nem vonatkozik. Mi határozott dekadenciának minősítettük azt, mikor a helyi sajtó és a helyi hatalom ugyanazon kezekbe kerül és megbillenti azt a kívánatos egyensúlyt, amely a helyi közélet hatalmasainak egy független sajtóval való mérkőzéséből áll elő. A:WA szatmári sajtó közelmúlt történelmében volt erre a példa és ha igaz az, amit laptársunk mond, hogy a közönség rokonszenvvel-fogadott bennünket, úgy ez kizárólag csak azért volt, mert fájt neki, hogy elvették tőle a sajtóját, amely isten és emberek előtt jogosan megilleti és jól esett neki, mikor visszakapta. Abban is sok megszívlelni valót mond a „Szatmár és Vidéke“ — hogy a helyi nagyságok sok dicséretet kibírnak, de annál kevesebb gáncsot, és ezért nem lehet hát megfelelő erélylyel szolgálni egy- egy ügyet, mert az ember önkénytelenül beleütközik azokba a személyekbe, akik azzal az üggyyel szemben állanak. K Deák-térre kilfőzfe- lem butorraktáramat Ez az oka, hogy bútoraimat, melyekről a közönség is előnyösen tudja, hogy szépek, tartósak és elegánsak, a rendesnél is olcsóbban árusitom. Krámer Jenő SZATMÁR, HÁM JÁNOS-UTCA I. évi. 8. SZ. Szatmár-Mémeti 1912 április 4 Csütörtök
