Új Szatmár, 1912. április (1. évfolyam, 6-29. szám)
1912-04-19 / 20. szám
radikális politikai napilap Az uj igék Irta : Verus (II.) Régen tudják a gondolkodók, hogy bár minden jelen idő egyenes leszármazottja az elmúltnak, mégis hadi lábon áll vele. A ma verekedik a tegnappal. Ami valamikor szent, nagy, dicső vagy szép volt az emberek szemében, ké- emez értékeit és nemcsak nem kívánatos többé, hanem egyenesen mint valami nyűg nehezedik a szellemekre. Folytonos változás, folytonos fejlődés jellemez mindent a természetben. Sohasem maradt semmi olyannak, amilyen volt. Hogyan képezhetne ez alól kivételt maga az emberiség ? Lenyűgöző a termászetbuvárok k(íal megáll'ápitott az a tény, hogy műidén létező bizonyos egyetemes érvényű törvények szerint keletkezik, fejlődik ki és vissza — a megsemmisülésig. Az egyén, a társadalmak, nemzetek és — mint ezek összesége — az egész emberiség egyformán alá vannak rendelve ennek a kérlelhetetlen törvénynek. Hasztalan próbálkoztak az évezredek folyamán olyan berendezéseket * teremteni, amelyek örök időkön ét sújtsák vagy boldogítsák a nemzeteket. Óriási alkotások a szellemi vagy anyagi élet terén a minőségűk, illetve belső értékök szerint esetleg sok századon át fentmarad- hattak. De elkerülhetetlen sorsukat követvén pusztulásnak indultak, hogy az uj idők szükségleteinek jobban megfelelőknek adják át a helyöket. Miként a folyam pillanatonkint mindig más csepp milliárdjainak a mozgásából áll, holott maga a folyam ugyanannak látszik: az emberi társadalomnak a szervezeté szünet nélkül átalakuló elemek mozgalmánál nem egyéb, jóllehet külső képe szerint megállapodottnak tűnik fel. A legújabb idők mélyreható kutatásai derítették ki az igazságot, hogy az emberi társadalomnak éppen úgy megvan a maga szerves élete, mint minden egyes lénynek a természetben. Volt gyermekkora, ifusága, van középkora és lesz elvéniilése meg elmúlása, mint minden egyes tagjának, amelyek együttéléséből áll. Ebből aztán könnyen érthető, hogy a fejlődés külömböző korszakainak megfelelően alakulnak át a szükségletei, vágyai, felfogása, érI. évf. 20. sz. Szatmár-Németi 1912 április 19 Péntek sőbb elvesztheti TÁRCA Bűn és álom. — Vizsgálóbíró ur, — szolt Fraimont kapitány, — a teljes igazsággal tartozom önnek. Bár ez egész dolog merő titokzatosságnak tetszik, ön elég bölcs ahoz, hogy nem vádol engem. Köszönöm. Igyekezem röviden beszélni s csupán a dolog velejét előadni. Ezt szükséges hallani. Egy nő becsülete érdekében. Midőn ezredemet e városba helyezték, sok bajom akadt a lakáskereséssel. A legjobb lakások el voltak foglalva. Végül felhívták figyelmemet egy igen megnyerő külsejű kis villára a város kertnegyedében, amely már évek óta lakatlanul áll. Egy özvegyasszony Querenoyné tulajdonát képezte, aki a szomszédos villában lakott, orgonavirágos kert közepette. Rögtön odasiettem. Öreg, púpos cseléd nyitott ajtót s a terraszra vezetett, ahol két hölgy hímezett, Querenoyné és leánya, Généviéve kiasszony. Ecseteljem-e Querenoyné szépségét? Hiszen az egész város ismeri. Bizonyos, hogy szinte megdöbbentően szép volt a harminchat éves asszony és tizenhét év^s leánya mellett inkább idősebb nővér, semmint anya benyomását keltette. Készséggel megmutatta a villát, amelyet rögtön kibéreltem. Lehet, hogy e mohóságomban nem csupán a lakás pompás kényelme játszott szerepet, hanem a bérbeadó elbűvölő szépsége is. Mikor néhány hét múlva beköltöztem, uj otthonomba, csupán az öreg cseléd fogadott a lakás kulcsával. Miután a legényem készítette hevenyészett vacsorát elfogyasztottam, mielőtt aludni tértem még künn szivaroztam a kis orgonavirág- ilatos kertben, élvezve a bűbájos tavaszi éjszaka szépségét. Teljes, néma csend fogott körül. Másnap meglátogattam háziasszonyom. Kedvesen fogadott. És nagyon . . . nagyon szép volt. Elmondta, hogy három évi házasság után özvegyen maradt, s azóta itt lakik e virágos villában, amelynek kedveli csendes varázsát. Életét egészen beteges gyermeke, Généviére ápolásának szenteli, s legnagyobb boldogsága, ha napról-napra visszaadhat valamit az egészségéből. Csodálatos módon anya és leánya igen hasonlítottak egymásra. A leány iránt határozott ellenszenvet éreztem, haragudtam reá, hogy ily pompás teremtést, ki hivatva volna az élet szépségeit élvezni, remeteségre kárhozat. Ő pedig úgy látszott, egyenesen gyűlölt, pedig igyekeztem a kedvében járni, hogy anyja rokonszenvét fölébreszszem. Mert szerelmes voltam, gyógyitha- tatlanul, s bár szivemet vad örömmel töltötte el a tudat, hogy gyakori látogatásaimat szívesen fogadják, annál jobban elkeserített, hogy imádottammal soha, egy pillanatra egyedül nem lehettem. Örökösen közöttünk állt Généviéve sápadt, komor silhouetteje. Végre egy napon elérkezett a várva- várt alkalom. Náluk ebédeltem. Ebéd után Généviéve búcsúzott és szobájába ment. Ketten maradtunk. Először. — Généviéve gyűlöl engem, — mondtam Querenoyné- nak. Pillanatig rám tekintett, majd megkérdezte : — Miért mondja ezt ? . . . — Généviéve gyűlöl, — felelém, — mert megértette, hogy szeretem önt. — Minő bolondság ! — suttogá. De én, uram, megragadtam a kezét, lázas, szerelmes szaAlkalmi sirkővásár költözködés miatt, a vasat melletti sirkőüzletben.
