Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-08-01 / 8-9. szám

Concerto nagy zenekarra

Amerikai emigrációjában Bartók hosszú ideig képtelen volt dől' gozni. Egyrészt az amerikai élet szokatlansága, másrészt pedig a sorozatos hangversenyek úgyszólván „munkaképtelenné“ tették. Csak 1943-ban, a Nataüe Koussevilzky emlékére alapított zenei társaság felkérésére írta meg a „Concerto“-t. Bemutatója 1944 decemberében volt New Yorkban.

Bartók nem írt szimfóniát egyet sem. Zenekari művei mind „Szvit“, „Zene“ vagy „Divertimento“ címet viselnek. A „Concerto“ méreteiben, gondolatvilágában és felépítésében fölér egy szimfóniával, mégsem kapta a „Szimfónia“ nevet. Ennek, eltekintve Bartóknak a szimfóniától való ösztönös idegenkedésétől, több oka van. Egyrészt az, hogy a „Concerto“ első tétele nem a szimfóniáknál szokásos szonáta, hanem rondóforma (a szonátaformában a zenei gondolatok — az azonosakat azonos betűvel jelölve — rendszerint így követik egymást: AB / az előbbi két dallam feldolgozása / AB ; a rondóformában az alapul szolgáló visszatérő dallam és a közbeiktatott újabb és újabb dallamok ilyen rendben váltogatják egymást: a b a c a d); másrészt, hogy nem négy, hanem öt tételből áll; s végül, hogy a zenekar egyes hangszerei szokatlanul önálló, szolisztikus szerepet kaptak benne.

Az első tétel (Introduzione: Bevezetés) első része két témából áll: az egyik a mély vonósok dallama, a másik pedig trombitákon szólal meg. A főtéma rendkívül határozott körvonalú. Bartók a tőle szokott technikával a témát ízekre boncolva szövi tovább a tételt. Az első epizód lágy, melankolikus dallama az oboán jelentkezik. Majd ismét megjelenik a főtéma, ezúttal azonban már több hangszer szólaltatja külön-külön, egymás után. A második epizód klarinétsz'oló.. A két epizód után a főtéma ismétlődik, majd újra az első epizód melódiája hangzik fel, de ez alkalommal klarinéton. Végül mégegyszer megismétlődik a főtéma. A második tétel (Giuoco déllé coppie: Párok játéka) vidám, játékos hangulatú. .Címének megfelelően először fagótok, azután oboák, majd klarinétok s végül fuvolák virtuóz páros szólamai hangzanak fel, majd pedig két szordinált (tompított) trombita groteszk — nagy szekundtávolságban mozgó — dallama szólal meg. A középrész korálszerü, egyszerűen harmonizált dallam. Utána megismétlődik az előző páros felelgetős játék, természetesen egészen másként hangszerelve. A tétel érdekessége, hogy a dallam meg-megszakadó vonalát a kisdob sajátos ritmusa köti egybe. A harmadik tétel (Elégia) a milliós tömegek között is oly magányosan élő Bartók rettenetes honvágyát tükrözi. A bevezető ütemek az I. tétel bevezetésével vannak rokonságban, az utánuk felhangzó hárfa-klarinét-fuvola-figurációk a „Kékszakállú herceg várá“-nak „Könnyek tava“-jelenetére emlékeztetnek. Kézenfekvő gondolat, hogy Bartók e régi müvéből vett idézettel ezúttal is a könnyeket, de most a saját könnyeit akarta szimbolizálni. Rövid átmenet után az első tétel bevezetésének trombita témájából keletkezett dallam hangzik fel. Utána megszólal Bartóknak talán legtragikusabb, legszomorúbb dallama. Hangulatvilága, zenei felépítése a régi nyolcszótagú magyar népdalokra emlékeztet. Ezután az eddig hallott témák megfordított sorrendben ismétlődnek és a tételeleji szomorú hangulatiján ér véget a tétel. A negyedik tétel (Intermezzo interrotto: Félbeszakított közjáték) bájos dallammaí kezdődik, melyet először az oboa, majd a fuvola szólaltat meg. Ezután — először a brácsa, majd a hegedű hangján — szomorú, rendkívül kifejező melódia következik, melyet hirtelen táncszerű téma vált fel. Rövid átvezető rész után ismét visszatérnek a tétel előző témái. Az utolsó tétel (Finale) forgatagos hangulata talán magára New Yorkra emlékeztet, arra a városra, ahol Bartók utolsó éveit töltötte. A tételben annyi téma váltja egymást, hogy formáját biztosan meghatározni eléggé bajos volna. Rövid bevezetés után (mely a tétel egyik jelentős témáját előlegezi) pompás vonószenekari rész kezdődik, mely különböző kisebb jelentőségű témák elhangzása után a bevezetésben felcsendült dallam koritrapunk'tikus feldolgozásába torkollik. (A kontrapunktikus, ellenpontos feldolgozásban több önálló dallamot egyszerre, mintegy egymás ellen — kontra — szólaltat meg a zeneszerző. A fugában ugyanaz a dallam kergeti egymást különböző hangszercsoporto-541