Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-07-01 / 7. szám

fel hirtelen, aki eddig nem szere­pelt és nyitván végéhez segíti vala­hogy a darabot. Az átdolgozó nem tunott mit kezdeni ezzel az ánglus­­sal, tehát új -megoldást kanyarított a végére: Tempeíőiről kiderül, hogy nem kósza poéta, hanem álnév alatt rejtőzködő főnemes, grót Bánliidy. Ha pedig gróf, akkor megnyerheti Fegyverneky Rozália grófkisasszony kezet, a nyomdászai való afférja is mulatságos epizóddá szelidül. A da­rab eredeti vonata tehát így silányul el: Tempefői, avagy az is bolond, aki gróf létére éhenkórász poétát játszik Magyarországon. Még kíno­sabb, hogy az átdolgozás bedleszti a mesébe a Martinovics összeesküvés leleplezését, Kazinezyék etíogatását, mint gyászhírt. A szabadságért szen­vedő írókhoz képest egészen szánal­mas figura ez az alakoskodó költő­gróf. Igazságtalanság Csokonait ilyen durván kirekeszteni korának haladó szellemei közül. Az igaz, hogy, a versei nincsenek mindig egy vétemé­­ményen a szabadság tekintetében (midkor magas pártfogóinak udvarol, akkor a francia forradalmat nevezi zsarnokságnak), de meg mer szólalni szíve szerint is az elnyomás és ba­bona ellen. Grófoknál való kunesor­­gását mindig megbánta. Éppen a „Tempefői “-ben mutatja ki a leg­szebben, hogy gróf, báró, nemes és az ő tányérnyalóik mennyire idege­nek neki, a poétának, a szurtos káiy­­haíütő Szuszmir pedig testvériélek Az biztos, hogy az átdolgbzó jól ismeri Csokonai minden munkáját, egész antológiát válogatott bele a da­rabba, legkülönbözőbb verseiből és prózai írásaiból. Kár, hogy ezek a betoldások egészen eluralkodnak a darabon, minden felvonásvég, min­den csattanó beleillesztett, tehát eleve drámaiatlan szöveget hoz, szavalat, dal, vagy éppen szónoklat formájá­ban. Viszont a legszebb eredeti be­tétet, Szuszmir meséjét elhagyja, nótákkal helyettesíti. Más módját kellene találnunk, hogy Csokonainak, gyönyörűséges sorai eljussanak min­denkihez. Az ilyen, soronként és strófánként összenyirbált válogatás csak ' pillanatnyilag hat, nincs módja a jámbor nézőnek, hogy otthon elő­vegye a hallott verseket, hiszen nem is sejti, hogy nem a ,,Tempeföi“-t, hanoin Csokonai „válogatott“ müveit hallja. Sőt, azt hiszem, a színészek se sejtik, hogy mikor melyik vers­ből szavalnak. Összefoglalva véleményünket az át­írásról: ha Schubert befejezetlen szimfóniáját elő lehet adni befeje­zetlennek, akkor „Tempeföi“-vel is megpróbálhatnánk ezt. Egészen ép­kézláb darab ez, húzni még esetleg lehetne belőle egyet-mást, de betol­­dani egészen fölösleges. A színészek játékának sem volt meg az egységes lendülete, úgy tén­­feregtek néha a színpadon, mintha csak azt várták volna, hogy elmúl­jon a darab. Ladányi Ferenc szépen megértette Tempefőit. A hajdúk meg­­pofozása után kifogyott az erő a játé­kából, de ez a szöveg hibája. Rá­kosi Mária együgyűen játsza Ro­záliát. Fegyverneky: Hindi/ Sándor, Dorottya: Pálmai Ildikó, Serteperti: Bozóki István, Csikorgó: Gózon Gyula, Betrieger: Monyai Lajos, Szuszmir: Bihari József, csupa jó alakítás. Sajnos á versmondásuk most sem jobb, mint a szokásos. Vers helyett prózát mondanak, az úgynevezett „értelemszerinti“ hangsúlyozással, amely egyes szavak (rendszerint a főnevek) önkényes kiemelését jeienli. Volt egy nagyon csúnya botlás, az egyik strófa végén Tempefői elkez­dett jámbust skandálni: Könnyem­nek avval eltörölnék felél az an­gyalok. Ebből is látszik, hogy a szí­nészeknek csak keserű iskolai emlé­keiből dereng föl a verstan, égy eb­ként ők szöveyet mondanak. Pedig van olyan ritmusos versmondás, amely se nem skandálás, se nem próza, csak úgy látszik ezt nem is tanítják nekik. Dávid Gyula szerezte a darab ze­néjét. Színpadi muzsikusnak nagyon jól kell alkalmazkodni a különböző korokhoz, stílusokhoz. Az ö muzsi­kálás! módja nem elég változatos, a Nemzeti Színházban trombitákkal, a Kamarában hegedűvel és fuvolák­kal szokta játszani egyforma ato­­nális dallamait, akármilyen darab van a műsoron. Itt különösen zavar ez az obiigát színpadi zene, néme­lyik dal majdnem leénekelhetetlen. Pedig csak elő kellett volna venni Csokonai színdarabjainak fönnmaradt kottáit. A rokokó melódiák mellett ott találjuk ezekben a kanásztáncok dallamszerkezetét is, milyen szépen érzékeltetni lehetett volna korhű mu­zsikával is az úri világ és a néppel érző poéta ellentétét. Varga Balázs 429

Next

/
Oldalképek
Tartalom