Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-03-01 / 3. szám

gyarított Moliére“-jével, a különbség a két előadás közt csak fokozali. Ha egyszer a mi mai magyar közönségünknek akarja tolmácsolni a Kamara a „Dandin GyÖrgy“-öt, Monsieur de Sotenville nevét Illyés' Gyula is „Lükeházi gróf“-nak fordítja — a Madách Színház csak messzebb ment ugyanezen az ülőn, amikor a Simái s U öbren lei Gábor későbbi feldolgozásának felhasználásával most Örkény István átdolgozásában a ,,Zsugori“ formájában hozta színpadra Moliére „Fösvény“-ét. Hogy okos volt a bátorság, mely idáig vitte a színház vezetőit, igazolja a siker. Közönségünk nagy tömegeiben — hála törlénetoktatásunknak — még ma sem él az a történeti érzék, mely lehelőve tenné, hogy egy „stílusos“ Moliére produkció XVII. századbeli külsőségeiből ki tudják bontani a fösvénységre ma is álló szentenciákat. Nagyon sok nézőnk megakadt volna a tollas kalpagok, színes szalagok és kacskaringós bókolások idegen cifraságának csodálatánál, ebben a térben és időben közelebb hozott Moliére-ben viszont hamarabb ismerősökre talált.

Nem jelenti ez, hogy most már minden régi daraboL így s ilyen mértékben magyarítsunk, még csak Moliére darabjaira sem volna jó az ilyen általánosítás, de kétségtelenül jogos kísérletnek, sőt eredményes és tanulságos útmutatásnak tartjuk a Madách Színház produkcióját alekintetben, hogyan hozhatjuk közelebb a régi remekeket közönségünk nagy tömegeihez.

Van a „Zsugori“ sikerének még egy tényezője. Az előbbi dramaturgiai szempont mellett ez meg a rendezőket dicséri. Ez pedig a gátlástalan, egészen a bohózat határán járó jókedvű, komédiás játék. A régi Madách Színház néhány év előtti „Képzelt beteg“ előadásának nagy és nem méltatlan sikere is mutatta már, hogy Moliére esetében nem kell ettől félni. Moliére-ék is így játszottak. Tanulságos e tekintetben is az összehasonlílás a Kamara Színház előadásával. Az utóbbi is gondos előkészítés és jó összjáték eredménye, de a legdurvábbnak vagy leggroteszkebbnek szánt gesztusokon is érzik, hogy az a rendező mozdulata s nem a színész saját lendületéből indult el. Ez a kimért humor, párosulva a kosztümös játék előbb említett idegenségével, nem engedi, hogy elfelejtsük a nézőtér és színpad közti távolságot. Nagyon szép és mulattató előadásban van részünk végig. De ez az előadás a XVII. század francia társadalmának csúfságával mulattat — nem minden korok minden felkapaszkodóinak örök komédiájával. Pedig a Kamara Színház színpadán a Nemzeti Színház legjobb színészei játszanak, a „Dandin Györgyiben Makláry Zoltánnal és Gábor Miklóssal, a „Ivényeskedők“-ben Hozóid Istvánnal az élen. A Madáchban viszont egyénileg csak Szilágyi Bea nyújt jót Fruzsina groteszk maszkjában s egyes jeleneteiben Kemény László, a főszereplő Greguss Zoltán mellett, aki valóban megrendítően tragikomikus alakot formál a magyar Harpagon, Zsugori uram szerepében. A többieknek bizony csak lelkesedését dicsérhetjük. Mégis, a Madách Színházban a distancia színpad és nézőtér közt, Moliére és közöttünk jobban eltűnik s nem csak azért, mert Greguss Zoltán a harmadik felvonás nagy monológja közben le is jön a színpadról az első sorba.

Victor János

képzőművészét

A SZINNYEI TÁRSASÁG festői túl vannak azon, hogy értékük, kvalitásuk felelt vitatkozni kellene vagy ez szükséges lenne. Sőt az is kétségtelen, hogy munkájuk eredménye nagy mértékben megtermékenyítette az új magyar képzőniűvészetet. A kiállítás inkább azért érdekes, mert nemcsak azok az irányok láthatók, melyek az 1900-as évek képzőművészeti harcaiból győztesen kerültek ki, hanem ezeknek életképessége is csaknem teljes biztonsággal lemérhető.

Legelőször, mint leglényegesebb alkotót, Egry Józsefet kell említenünk. Nemrégiben megjelent életrajzféléjében írja Egry: „Az nem lenne baj, hogy művészeink idegenből vesznek át, hanem baj az, hogy amit átvesznek, idegen is marad." Amit ő Cézanne-ból „átvett“ az Szigligeten a szöllőhegyek és a Ba-180