Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)

1948-03-01 / 3. szám

talon káprázatos fényjátékai között találkozott Kisfaludyék romantikus világával. így talán érthető, hogy Egry nem tud „megöregedni“ és egyre újabb és újabb káprázatait tárja fel saját világának, mely leginkább az angol Turner-rel vagy Blake-kel, a költővel rokon.

A Fény másik nagy romantikusához, Márffyhoz önkénytelenül adódik a Mattisse-párhuzam. Mind a ketten kissé talán visszafelé indullak el Cézanne-ból. Márffy elfojtott világok, lila egek, vörös fények, testetlen lovak felé, Mattisse a gyermeki egyszerűség és egy kristálytiszta színmatematika frányában. Az érdekes talán csak az, hogy Márffy a maga világában éppen olyan könnyed és játékos tud maradni, mint Mattisse.

Itt kell említeni Barcsay Jenő sötélragyogású tájképét. Egry fényei, Márffy játékossága szigorú, sötét vázzá, mély, zárkózott ragyogássá alakulnak vásznain.

Egészen más Berény, Szőnyi, Bernáth, Szobotka helyzete. Berény tájképei mintha nem találnák azt az egyensúlyt és sziporkázó színességet, mint amit régi képei jelentettek számunkra. Bemátn teljesen elvesztette régi, kissé hűvös visszafojlottságát és úgy érezzük, talán maga sem hisz túlságosan abban, amit most csinál. Szőnyin és Szobotkán a saját akadémizmusuk túlságosan sok nyomot hagyóLt.

Czóbel, aki mindig külön fejezetét jelentette művészetünknek, sajnos, csak néhány bágyadt, erőtlen „cóbel-képpel“ vett részt a kiállításon.

Természetesen képviselve vannak a polgári lakások kedvencei is, Zádor István „napsütéses interieur“jeivel az élen.

Érthetetlen (illetőleg nagyon is érthető) a Szinnyei Társaság állásfoglalása a következő nemzedékekkel szemben. Éppen úgy, ahogy Bernáth Aurél, a múlt évben megjelent könyvében a modern francia művészet” szárnyait Rouault-nál levágta (még Picasso előtt), a „fiatalokat" (40-éves generációt) is igyekszik korlátok közé szorítani

vagy legalább is korlátok szerint megválogatni.

Örvendetes jelenség azonban, hogy Barcsay Jenő, Borsos Miklós, Wilt Tibor — bár a kiállításon inkább elbújni igyekeztek egyegy régebbi munkával — nem férnek a korlátok közé.

De miért éppen errefelé zárja be kapuit a Szinnyei Társaság? Miért nem Molnár C. Pálék és Zádor Islvánék felé?

*

Érdekes megnézni a múlt század francia művészetét és annak termékenyítő erejét Sugár Andor szemszögéből. (SUGÁR ANDOR és GOLDMANN GYÖRGY EMLÉKKIÁLLÍTÁSA. Andrássy-út 69.) Sugár és Goldmann tagjai és mártírjai az 1930-ban megalakult Szocialista Képzőművészek Csoportjának. „Az imperialista körök agressziója, a szociális ellentétek kiélesedése, a tőkés - gazdálkodás erkölcstelensége, a színek, vonalak, felületek mestereit is harcos kezdeményezésekre kényszerítetlék. Nem máradt lehetőség a festést és mintázást pusztán mesterségbeli tevékenységnek tekinteni, letagadhatatfanná vált, hogy a művészi gyakorlatot csak a progresszív tartalom, a humánus jelleg emeli magasra “ — írja a csoportról Pogány Ö. Gábor. Sugár .Andor valószínűleg Van Gogh-ban látta az elődjét. Ez a kapcsolat végig meglátszik képein. Törekvése a szocializmus riadóját a szülék harsogásával összeegyeztetni. Az az őszinte, százszázalékos vállalás — néha éppen úgy, mint Goldmannál, — amiért életüket áldozták, egy percig sem tűrheti az ábrázolás akadémisztikus elsatnyulását. Nem mondhatnak le a színek, vonalak intenzitásáról egy minden erőt igénybevevő harcban. Mint forró láva örvénylenek Sugár rajzai, széttörve a kontúrok bilincseit. Néhol megállnak és szelíden figyelik meg egy-egy izom vad görcsösödését, ernyedt nyugalmát. Különösen Goldmannál feltűnő az arányok egyensúlyának az a nyugodt keresése,' ami rövid, de nagyiramú élete mögött állandóan dolgozott.

(-cl)

181