Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1948-03-01 / 3. szám
majd a világnézeti különbségek természetes okai iránt, türelmesebbek lesznek a másíelfogásúakkal szemben: ez a megértő jóakarat a világbékét szolgálja. A tanulók nemzeti egyénisége, sajátossága hogyan nyilatkozott meg a kollégium életében és a tanítási órákon? — érdeklődöm tovább Henning tanár úrtól. Amit erről a témáról mond, mind rendkívül érdekes, különösen a néplélektani vonatkozások kedvelői számára. Az angolokról például elmondja, hogy a tanításban az ú. n. Tutor-módszert szerelik. E módszer mellett a tanár maga is tanuló. A tanár a tanulóknak kifejti, hogy az egész igazság sokkal nagyobb, mint az ő tudása az igazságról. Felhívja a tanulókat, csatlakozzanak hozzá és együttes kutatással próbálják tudásukat gyarapítani. A skandinávok már jobban függnek a vezető irányításától, sőt el is várják azt. Szeretik, ha a tanár közülük származó valaki. A németek állandóan az eszmékért égnek. Az angolszászokkal ellentétben, akiket elsősorban az eredmény elérése érdekel és akik nem sokat tépelődnek a célhoz vezető út kimódolásán, kitervelésén, a németekben igen erős a meggyőződés, hogy a jövő logikai következménye az előzményeknek. Az angolok nem sokat historizálnak: a jelent, a valóságot akarják megismerni, hogy ellenőrizhessék. Az amerikaiak éppen olyan mohón törnek az eredmény felé, mint az angolok, de gyakran fogytán a türelmük a dolgok végének kivárásához. E nemzeti különbségek, ha kezdetben talán zavarólag is hatnak, később termékeny egységgé olvadnak össze. Az angolok lojalitása, a németek szorgalma és gazdag érzelmi élete, a dánok és a svájciak nyugalma, az amerikaiak és a norvégek elhatározottsága, a kínaiak humora és nagy együttérzése, a franciák finom tapintata, a csehek friss, spontán készsége, a svédek lovagiassága mind rányomhatja bélyegét a kollégiumra és nevelő hatással lehet tagjaira. A hallgatóknak ugyanazon erkölcsi fejlődésen kell átmenniök, mint népeiknek, hogy tagjai lehessenek a nemzetek közösségének. Kopenhágába hazafelé menőben a magyar lehetőségekről lépelődöm. Az Ady Endre, Szabó Dezső és József Attila megírta keserű dunai sorsra gondolok. Magam és népem bíztatására is boldogan emlékezem a frissen megkötött magyar-jugoszláv, magyar-román és magyarbolgár kulturális egyezményekre. A Kossuth-megálinodta dunai konföderáció így lenne kulturális konföderációvá: „rendezni végre közös dolgainkat“ a művelődés eddigi rendetlenségében, talán még a centenáris évben megnyíló Dunatáji Nemzetközi Népfőiskola megalapításával lehetne a gyakorlatot a tettig elvinni. A mi nemzetközi népfőiskolánk valamelyik déli vagy esetleg északi, határmenli városunkban lenne felállítandó. Azért nem Pesten, mert a jövendő hallgatók, a szerbek, a románok és a szlovákok, de ezeknek is parasztjai és munkásai, jobban elmerészkednek ide, mint a messzipénzű Budapestre. Erre a nemzetközi népfőiskolára a dunai népek egyetemre el nem jutott, de a művelődés felé törő fiai jönnének el. A Dunamedence földrajza, közös történelme és irodalma lenne a legfontosabb tantárgy. A közös népdalkincs és a gazdag néprajzi vonatkozások megismertetése feltétlenül eredményes lenne. (Hiszen pl. milyen feltűnő és érdekes, hogy a magyar népdal csupán szerb, román, ruszin és szlovák népdalokkal mutat kölcsönhatást. Onnan kapott is és oda adott is dallamokat. A német szomszédság azonban teljesen meddő maradt. Népdalaink ízét, muzsikáját nem fogadták be a német és osztrák fülek és a mi népdalteremtő parasztjaink ajkára sem került germán dallam.) Itt az ideje, hogy a hosszú germán iskolázás után Keletről és Bélről most frissebb impulzusok érjék a magyar szellemiséget. De térjünk csak az álmodozásból, a tervezgető világból ide vissza, a reális valóságba: egyelőre itt vagyok Dániában, a kopenhágai főpályaudvarra most zökkent be a vonatom. Már több mint féléve nem érzékeltem közvetlenül a hazai lehetőségeket. Lehet, hogy gondolatom csak merő utópia, de a számára idegen szép és új látása nyomán álmodik az ember: Helsingőr pedig ilyen volt! Almásig György 177
