Új Szántás, 1948 (2. évfolyam, 1-10. szám)
1948-02-01 / 2. szám
egyebet se látott színpadon, mint ami ennek az embertelen ideológiának megfelelt. Csakhogy amikor a színház lemond arról a legszebb hivatásáról, hogy égető lelki társadalmi problémáinkkal foglalkozzék, mindig helyébe áll a „műkedvelő", az „amatőr", ahogy franciául nevezik sokkal kifejezőbben. A szó legnemesebb értelmében vett amatőr tovább szereti a művészeL igazi hivatását és tovább műveli ezt, mint a szakemberek. Több benne a szeretet, mint a mesterségbeli készség — de az ilyen amatőrizmus ilyen időkben ezerszer tiszteletreméltóbb, mint a szaktudás. így vált 1940 körül, a magyar nácizmus reggelén az országban egyik legfontosabb politikai és művészeti szervvé a munkások kultúrmozgalma, amely akkoriban szorult le politikai síkról a művészetbe és ott igyekezeti elmondani azt, amit gyűléseken nem volt már szabad, ott próbált — akár az 1848-as szabadságharc írói a szabadságharc leverelése után — lelket önteni azokba a" kevesekbe, akik hittek és bíztak még a magyar forradalom ügyében. * Amint ezen az estén a Munkás Kultúrszövelséy ,,Don Juan“ bemutatójára ballagok, eszembe jut mindaz, amit ez az akkor illegálisan vagy ezerféle ürügy alatt játszó maroknyi társaság azóta adott nekünk. 1942-ben a „Bánk bán“ forradalmi lendületét közvetítették, munkásszínjátszók kiáltották világgá a jobbágy Tiborc keservét és igazát. Mikor Pesten betiltották előadásukat, elmentek a magyar bányavidékre, Tatára, Pécsre, Miskolcra, Szegedre. Budapesten Hont Ferenc, Major Tamás, Gobbi Hilda volt a lelke a munkáselőadásoknak, ők maguk is rendezlek, játszottak, fordítottak, ők adaptálták először Moliéret, aki az udvari kényeskedők elleni lázadásával a maga korában a harmadik, most, nálunk, a negyedik rend szószólójává válik a színpadon. George Bándinből így lelt magyar Duda Gyuri. Egyik előadása után megjelentek a színfalak között a „hekusok“ és dühödten keresték a szerzőt. Mikor közölték velük, hogy a szerző már régebben meghalt, ez volt a válasz: — Nem igaz. Ilyen kommunista maszlagot nem írt senki négyszáz évvel ezelőLt! A „maszlag“ színpadi díszletei olyan édesek, ötletesek, szellemesek voltak, hogy bármely francia avant-garde-rendező megirigyelhette volna érte a magyar munkásszínjátszókat: George Dandin haza egyetlen óriási ürítőkből volt kifaragva, míg mellette ott állt a színpadon teljes „életnagyságban“ az az uborkafa, amelyre Dandin, az úrhatnám polgár óhajtott felkapaszkodni. * És a munkásszínjátszók egymásután előadták azt, amit az akkori hivatásos színházak nem mertek: Sárközi György ,,Dózsa“-drámáját, Kodály „Háry János“-Át, Capek „Fehér kór“ című darabját és egy sor dramatizált magyar népballadát. Átvették Ilont Ferenc remek „Civilizátor“-rendezését, amelyet a Zeneakadémia kistermében lehetett csak bemutatni, mert ez a véres germán-szatira, amelyben a németek svábbogárnak öltözve túrják ki a magyart házából, felkeltette a nácirendőrség figyelmét. A magyar ellenállás ebben az időben főként a művészetbe szorult vissza, de ahol csak lehetett, színpadon, versben, cikkben mégis utat tört magának azokhoz, akikben ezek a jelek tartották a lelket. Nekünk nem volt „Poésie 47“-ünk és nem volt Algírunk sem, ahol a száműzött szabadság megélt volna, de Illyés Gyula akkoriban fordította le „véletlenül“ azt a Moliére-féle „Don Juan“-t, amelyet ma este láttunk az Óbudai Gázgyárban. • Az előadás persze inkább megható, mint jó. Természetes az is, hogy a szicíliai Don Juan kalandjait nem bársonyzekés, flilteres és parókás főúr kedvéért választotta előadásra a Kultúrszövetség, hanem szolgája, a szókimondó, ravasz Sganarelle kedvéért, aki a józan ész, a „bon sens“ képviselője minden Moliére-darabban és aki a végén sohase kapja meg az őt megillető bért. Igaz, hogy Don Juan is lázadó 107
