Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)
1947-05-01 / 5. szám
TOLSZTOJ ALEXEJ: Nikita gyermekkora (ford. Pártos Zoltán, Ui Magyar Könyvkiadó). A gyermekkor varázsos. vidék, éppen ezért szokta a felnőttek viszszaemlékezése sziruppal leönteni. Tolsztoj nem érzeleg, nem is csinál semmit. Egyszerűen eltűnik. Semmi dolgunk vele többé. Annál több Nikitával, aki tízévesen megjelenik, éppen új szánkóját próbálja ki. Megjelenése után felesleges a gyermeklélektanból konstatálni, hogy valóban ilyen-e a tízéves gyermek. Kétségtelenül ilyen; ha a lélektan nem ilyennek írja le, sürgősen igazítsa helyre tévedését. Nikita szánkózás után megverekszik a falu legerősebb hasonlókorú surmójával, ez éppen elég ok rá, hogy örök barátságot is kössenek. Azután még sokminden történik, megünneplik a karácsonyt is s Nikita szíve furcsán elszorul egy kislány látásától. Kifejezhetetlen érzés ez, szólni se tud hozzá, legfeljebb egyszer, mikor elmeséli neki az álmait. Nikita apja elhajt a környékbeli vásárokra, fékezhetetlen vásárlási szenvedéllyel vásárol mindent, amire semmi szükség a gazdaságban. A felnőttek világa nem túlságosan értelmes, még Nikita se érti, hogy apa mért vette meg legutóbb a tevéket? De nem is fontos, hogy töprengjünk rajta. Hiszen szeretik az embert, csónakot kap születésnapjára s megengedik, hogy lóháton menjen a legközelebbi vásárra. Szeretnek és élni hagynak s ez fontos. Arkadij Ivanovits nevelő úr ugyan néha kellemetlenül felkelt a legszebb hajnali álmunkból, és hát Istenem, tanít is olykor. De helyreáll a világrend, a legközelebb a tóban fürdés közben jól víz alá buktatjuk. A gyermek világa ez, egy nagy író csodálatosan egyszerű művészetével lerajzolva. Mindenkit, gyermeket és felnőttet a gyermekség teljes élményével ajándékoz meg. ifj. Muraköz;/ Gt/ula NIKOLAJ OSZTROVSZKIJ: A vihar szülötte (ford. Pénzes Géza, Cserépfalvi, 1945). A szabadművelődés munkásai számára az író, a mű és az orosz közönség hozzájuk való viszonya egyaránt nagyon tanulságos. A szerző élete például azt példázza, hogy sem nyomorúság, sem háború, sem betegség nem gátolhatja meg az embert a művelődésben, ha egyszer már rádöbbent arra, hogy az olvasás, tanulás éppen olyan nélkülözhetetlen, mint a levegő vagy a mindennapi kenyér. Osztrovszkij nemcsak az orosz forradalom harcosa, hanem a szabadművelődésé is. Sebesülten, súlyos ízületi bajjal, ágyhoz láncoltán végzi el középiskolai és egyetemi tanulmányait, irtózatos fizikai fájdalmak közepette, szemevilágát is elveszítve írja meg nagy önéletrajzi regényét, majd második és egyben utolsó nagy művét: ,,A vihar szülötlé“-t. A vihar a forradalom, szülötte pedig talán nem is egy kis legény, hanem az új generációnak azok a tagjai, akik Ukrajna és Lengyelország határán, peres földön, németek, lengyel „pánok“, petljurislák (antibolsevista ukránok) között nőnek fel a szocializmus hőseivé. Olyan téma ez, amiről eddig semmit sem hallhattunk, tehát pusztán ismeretszerzés céljából is meg kellene ismerkednünk véle, de méginkább meg kell azért, mert Osztrovszkij könyve formailag is nagyigényű munka. Művészi erejét mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy földbirtokosaiban, papjaiban, gyárosaiban, munkásaiban, parasztjaiban, ukránjaiban, lengyeléiben saját tarka világunkra ismerünk s nem azért lehetséges ez, mert Keleteurópa népeinek azonosak a problémái, hanem azért, mert a könyv minden szereplője az örök emberi képviseletében jelenik meg. Osztrovszkij az aktualitásból úgy jut el az egyetemességig, mint Petőfi. Mint ahogy nem lehet Petőfi harci verseire azt mondani, hogy propagandaművek, éppen úgy Osztrovszkij műve sem az, s éppen ezzel végzi a legjobb propagandát. Hallgatnak is a szavára, mint ahogy Petőfiére is hallgattak a 48-as honvédek. Az Osztrovszkij- Múzeumban százával őrzik műveinek azokat a példányait, amelyeket szovjet hősi halottak zsebeiben találtak golyóktól átlyukgatva. Azt mutatja ez a példa, hogy csak az aktualitás izgalmaiból fakadt, de egyetemes értékeket hordozó művek nevelhetik a nép széles tömegeit könyvolvasókká. A mű csonka, végén sem derül 315
