Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)

1947-01-01 / 1. szám

feltúróztatta, melleje ült, s mind egy utósó tatásig bévermelte, megivutt reá három pohár piross ó bort, s azt monta, hogy: e mán az igazi istenes furustuk!«

Egy valami nyugtalaníthat még, a mesék ió vége. Hogy mondhatjuk valóságosnak a mese világát, mikor nincsen mese jó vég nélkül és közben a nép élete évszázados, kilátástalan, soha jó végre jutni nem akaró tengődés volt? Az eddigiek után ezt is könnyen megérthetjük. A mesék szereplői minket magunkat példáznak, a mesékben felvetett problémák a mi saját problémáinkat. Leginkább azt, hogy az alacsony sorú. vagy gonoszok markában lévő különb, hogy szerzi meg azt a királyságot, vagy azt a lányt, vagy azt a legényt, amelyik ötét illeti. Akit kisemmiztek, vagv ki akarnak semmizni, hogy nyer még mindent. A mesék örökké erről szólnak: vannak alulszorultak és ezeknek kell győzniük.

Ugyanerről szól a Toldi is, ugyanerről a Ludas Matyi, ugyanerről a Háry János. Az utóbbiról írja egy helyt Karácsony Sándor: nem hazudozás ez, azt mutatja meg hajszál pontosan, ahogy lenni kellene a dolognak. A mesék is ugyanezt teszik, azt mutatják meg, ahogy a nép. illetve egyes tagjai dolgának lenni kellene és ahogy soha sincs. »A szegényember nyert pere« — mondja egyik mese cime, mert ilyen is csak a mesében lehet, hogv a gazdag kóma, a másik gazdag meg a pap ellenében pert nyerjen a szegényember. Az okos leány a mesében túljár a medve eszén — a valóságban nem volt menekvés. A félignyúzott bakkecskét kiugrasztották a lyukából a különb állatok — igazában halálukig hatalmaskodtak a hivatalukra érdemtelenek.

Jó példa az igazságtalan valóság kiigazítására a kiskakas gyémánt félkrajcárjáról szóló mese. Ismeri talán mindenki. A szegényasszony kiskakasa addig-addig kapirgált a szeméten, míg egy gyémánt félkrajcárra akadt. Vitte volna haza nagyboldogan, de éppen arra ment a török császár, elvette tőle, hazavitte, betette a három kád többi kincse közé. A kiskakas odaszállt a török császár ablakába, ott rikácsolt: »Kukuríkú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcáromat«. A török császár mérgében kútba dobatta a kiskakast, de az felszítta a vizet, kemencébe vettette, de a vízzel kioltotta a tüzet, kasba dugatta a méhek közé, de felszívta a sok méhet s végül beleeresztette a török császár bő bugyogójába. A török császár utoljára is kínjában bebocsátotta kincses házába, keresse ki a félkrajcárját, erre felszívta a sok pénzt, vitte haza asszonyának. Szép házat építtettek, jól éltek.

Ez a mese épp olyan elégtétel a török császár felé, mint Háry Jánosé a bécsi császár irányában. Tudta azt minden magyarember, hogy ide a törököktől sohase jött egy picula pénz se, csak ment ki a sok kincs. Ment vagy százötven esztendeig, a legbátrabbak, a legvitézebbek sem tehettek ellene semmit. De a magyar paraszt nem hagyta annyiban a dolgot: amit senki más nem tudott megtenni, megtétette a szeméten kapirgáló kiskakasával, ővele fizettette vissza a kölcsönt. Elmondta a paraszt a mesét, vagy meghallgatta és jó érzés töltötte el: helyreállt a jogrend.

Azt mostmár talán meg is értettük, miért kell a népnek a meséje. :'Csak a mese s csak az átok tartott eddig így-úgy is még s jók e csaltok s e csalások« — írja Ady népéről és van is egy kis igaza.

De miért szakadozik mégis vége a mesevilágnak? — Talán reális gondolkozású lett a nép, haladván a korral, és nem kell neki a csudálatos? Vagy talán, hogy a valóságban is belül került az alkotmány sáncain, nem keil neki a mesében megnyert felekirályság? Talán unja is már a boszorkányokat és sárkányokat, a rádió éá a mozi fogja meg a fantiziáját? Minek is repülne táltos ló hátán, mikor már a vonat viszi szélnél sebesebben?

Ezekre a kérdésekre ma még nincs joga senkinek biztoshangú választ adni. Én is csak néhány szempontot vetek fel, amik szerint érdemes sokunknak figyelni az élet folyását, mikor árul el valami titkot.

Egyik az immár közhellyé vált »csődje« a paraszti életformának. A sorsától a valóságban szabadulni nem tudó nép illúziókban igyekszik szabadulni: nem kell neki se házból, se ruhából, se nyelvből, se dalból, se meséből a régi, mindenből az a divat, ami odabentről, a városból jön. Ezen lehet szörnyülködni, de segíteni csak az fog rajta, ha mindenféle más foglalkozással egyenrangú dolog lesz Magyarországon parasztnak lenni.

Másik szempont: a tanult magyarok értetlensége, a mienk. Azt hiszik