Új Szántás, 1947 (1. évfolyam, 1-5. szám)
1947-03-01 / 3. szám
munkájukat minden hangos reklámtól távolállóan folytatták. Felkeresték majdnem az összes magyarlakta területeket. Kodály 1912-ben Bukovinában is járt a csángó balvakban. A gyűjtéshez néhány év múlva munkatársak is jelentkeztek. Különös értéke van a Garay Ákos gyűjtötte 47 dallamnak a Dráva-Száva közötti szórványmagyarság falvaiból. Értékes régi magyar dallamokat gyűjtött még Lajtha László és Molnár. Antal. Bartók a magyar népdalról szóló első összefoglaló munkájában a gyűjtés eredményeként (1921-ig) 7800 dallamról beszél (változatokkal együtt). Már a magyar falvakban jártak a magyar muzsika első nagy mesterei, amikor a Magyar Tudományos Akadémia 1908-ban megjelentette Fabó Bertalan testes kötetét (1000 kótapéldával, számos hasonmással és képpel). Fabó nagy költséggel előállított vastag munkája mégegyszer. Összefoglalja a XIX. század látását és tudomását a magyar népdalról, így tehát eredeti népdalt alig közöl az 1000 kótapélda között és a romantika hagyományának megfelelően az úgynevezett magyar nótákat ő is fenntartás nélkül népdaloknak tekinti. Egy évszázad tévedését sűríti és kisrészben említett munkájának is tulajdonítható, hogy magyar tudományos körök az 1910-es évek tájékán hallani sem kívántak egy űjabb egyetemes magyar népdalkiadvány tervéről. Pedig volt róla szó. Bartók és Kodály 1913-ban egy új egyetemes magyar népdalgyüjtemény megjelentetése érdekében emlékirattal fordult az akkori kultuszminiszterhez. Kodály az 1930-as évek elején említette egyik előadása során, hogy: ,,a választ rá azóta is várjuk.“ Arról ma már mindenki tud, hogy a magyar társadalom úri és városlakó csoportjai milyen idegenkedéssel, sőt ellenséges érzülettel fogadták az eredeti magyar parasztzenét és azzal együtt Bartókot és Kodályt. Amit 100 éven keresztül keresett a magyar zenei romantika, vitatkozott róla anélkül, hogy ismerte volna, az most már meg volt, de egyelőre senkinek sem kellett. A német járomba fogott magyar városi műveltség nem ismerte fel az évezredes magyar szellemet a magyarság zenei anyanyelvében. Érthető, hogy az újabb gyűjtések igen lassan és szerény keretekben kezdtek megjelenni. Az első tudományos hitelű magyar népzenei kiadvány a 150 erdélyi népdal volt, Bartók és Kodály közös kiadása 1923-ban. Egy évvel később jelent meg Bartók alapvető tanulmánya 350 dallammal. Ezután évekig semmi sem történt. A következő lépést Kodály tanítványai tették meg. 1929-től kezdve kisebb népdalos füzeteket jelentetnek meg az ifjúság használatára. Ekkorra már felnőtt egy újabb magyar zenésznemzedék, amelyik megértette és a maga ügyévé tette Bartók és Kodály tanításait. A népdalgyűjtés is új lendületet kapott. Ha a gyűjtésnek már távolról sem voltak olyan lehetőségei, mint 1914 előtt, el kell ismernünk, hogy a Bartók és Kodály utáni gyűjtések is sok értékes dallamot mentettek meg. Az újabb gyüjtőutak közül kiemelkedik Veress Sándor, majd Balta Péter és Domokos, Péter Pál kutatómunkája a moldvai magyar falvakban. Igen értékes munkát végzett Lajtha László és Seemayer Vilmos, habár az utóbbi csak kéziratos feljegyzéseket készített. Volly István a magyar egyházi népénekeket és népi játékokat gyűjtötte, Bárdos Lajos, Herényi György, Pécelly Attila egyéb dallamokat. Az északi palóc nyelvterületen Manga János jegyezte fel az alkalomhoz kötött dallamokat. Utóbb egyegy községről népzenei monográfiák is készültek (Vargyas Lajos, Járdányi Pál). A többi szintén értékes munkát végző gyűjtő közül külön ki kell emelnünk Csenki Imre és Csenki Sándor úttörő és hiányt pótló cigányzenegyüjtését félezer dallammal. 1940-ben jelent meg számszerűleg az eddig legnagyobb magyar parasztzene gyűjtemény Berze-Nagy János szerkesztésében, a „Baranyai magyar néphagyományok“ c. munkában. A sok közreműködővel szerkesztett megyei monográfia kicsit emlékeztet a kéziratos lejegyzések tökéletlenségei miatt a múltszázadbeli kiadványokra. Azoktól eltér elsősorban parasztzene anyagával. Igen nagy kár, hogy sok értékes dallam feljegyzését nem gyakorlott népzene gyűjtők végezték. Szerencsésebben 146
