Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-03-01 / 3-5. szám
már modern értelemben vett nacionálizmusról beszélni, annál is inkább, mert a politikát ezidőtájt nem a nemzet, hanem a vezető rétegek, elsősorban a befolyásos kereskedők és polgárok szabták meg. Ez utóbbiak hatalma folytán egyes tudósok úgy értelmezik a kérdést, hogy a későbbi holland háborúk is elsősorban gazdasági és kereskedelmi okokra vezethetők vissza. (Érdekellentét és vetélykedés Spanyolországgal, később Angliával, stb.) Bármilyen sok igazság rejlik is ebben az elméletben, kétségtelen, hogy e mellett igen fontos szerepet játszott egy nagyobb tömegeket megmozgató ok is, a vallás kérdése. A buzgó spanyol katholicizmussal szembehelyezkedik a holland kálvinizmus és mind e harcban, mind a további fejlődés folyamán igen fontos, sőt mondhatnék Hollandián belül a legfontosabb, államalkotó erőnek bizonyul, annak a különös és érdekes ténynek dacára, hogy a holland kálvinisták a látszat és egy sokáig elterjedt tévhit ellenére, mindig kisebbségben voltak országukban, amint ezt nemrég folytatott kutatások kimutatták. Igen jelentős a későbbi fejlődés szempontjából a dordrechti zsinat (1618), ahol a kálvinizmust államvallássá nyílvánították. A kálvinizmus kétévszázados politikai hatalmának természetesen az is igen kedvezett, hogy a színtiszta katholikus délholland területek, Brabant és Limburg, 1811-ig a hét eredeti holland provinciának többé-kevésbbé gyarmatai voltak, s csak ezután lettek maguk is a többivel egyenrangú provinciává. 2. A holland demokrácia egyik sajátos vonása az erős decentralizáció. Decentralizáció a hatalom megosztását jelenti, felelősségérzetre neveli a helyi kérdésekben döntő polgárt, s mivel az egyén hatáskörét megszűkíti, megnehezíti mind a vakbuzgó nacionálizmus, mind a hatalmat központosító s vele visszaélő diktátor fellépését. Hollandiában ennek a tendenciának is történelmi alapjai vannak. Az ország eredetileg 7 provinciából állt, melyeket 1579 óta egy-egy provinciális parlament kormányoz. Ezeknek a provinciáknak a szövetsége volt a fentemlitett “Republiek der Verenigde Nederlanden”, amelynek központi tanácsa (Staten-Generaal) csak pénzügyi és hadügyi kérdésekben hozhatott minden provinciát megkötő határozatokat, s ezeket is csak egyhangúlag. Volt természetesen ellentét és feszültség a helyi és központi hatóságok között, de végeredményben még ezek a feszültségek is hasznosaknak bizonyultak demokrátikus szempontból, mert megakadályozták, ellentétben például Franciaország történelmi fejlődésével, egy túl erős központi hatalom kifejlődését. Ezt a helyi önállóságot Hollandia valószínűleg öntudatos polgárságának köszönhette, mely ennek a kereskedőállamnak évszázadokon keresztül legfontosabb társadalmi rétege volt — s befolyásosabb, főleg az ország nyugati részében, mint maga az arisztokrácia — ezt táplálta részben a kálvinizmus szelleme is, mely egyházi alkatában demokratikus és nem ismer hierarchiát. A decentralizált hatalommegoszlás, a kisebb körben való önállóság e nép egyik legjellemzőbb vonása. Ez adja meg az ország kultúrális életének is egyik kulcsát s ha Kuyper Ábrahámnak, a századforduló ismert szigorú-református államférfiénak egyik vezérelve a “saját körben való szuverénitás” (souvereiniteit in eigen kring) gondolata volt, evvel ő e nép egyik alaptulajdonságát ragadta meg. Hollandia valóban kultúrális és társadalmi egyesületek, egyházak és gazdasági szövetkezetek átláthatatlan, de mégis egybejátszó organizmusa. ÚJ MAGYAR ÚT — 94 —
