Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-03-01 / 3-5. szám
nak rugaszkodó erők és eszmék csatája és az egység gyönyörűsége ritka tünemény. Erdély a hűbéres fejedelemség sem ismert sok nyugodt napot. Egyik zivatar a másikat követte. A fejedelemség, indulatos nemeseivel, városaiba zárkózott szász polgáraival és román parasztjaival önmagában is nehezen volt kormányozható, a Habsburg császár, 1527 óta magyar király és a török pedig földjén viaskodtak birtokáért. Nehéz volt kettőjük közt választani. Bethlen Gábor volt az első erdélyi, aki üldözői elől a törökhöz menekült. Ez valami egészen új volt az erdélyi történetben. Drinápolyban, a császári kéjlak kertjében fejedelemmé teszi a török császár és az új fejedelem Szkender basa seregével tér vissza Erdélybe. 1613. októberében az urak “féltőkben libere eligálták” — legalább is így látták a marosvásárhelyi polgárok, és Bethlen erős kézzel hozzá látott rendet teremteni. Béke otthon és béke a császárral. Bethlen nagyjában egész életében hű maradt a törökhöz. Kivéve egyes, a német császárral folytatott tárgyalásait, amikor is nagy törökellenes haditervet vonultat fel, minden jelentős lépése előtt török engedelmet kér. Amit a török különben mindig megadott. “Mert te az örök portát a legnagyobb őszinteséggel szolgálod és számtalanszor tettél nagyon nagy szolgálatokat Fenségünk méltósága és jó híre emelésére ... és mert te bizonnyal őszinte szívvel szereted és keresed házamnak jóvoltát . . .” áll — és hányszor még — egy Bethlenhez írott török császári levélben. Bethlen politikája alapjává tette a török iránti barátságot és hűséget. Nem mintha ez sok jó tett volna hírének. De a fejedelem meg volt győződve a török — lomha ugyan de még mindig óriási — erejéről és több szabad mozgásra való lehetőséget látott egy török hűbérességben, mint a német császár szolgálatában, akár szövetségében. Mert éppen a szabad térre volt szüksége: tehetsége, ereje kifejtéséhez és a szabad Erdély megszervezéséhez. Erdély kicsi, magában sem gazdaságilag, sem társadalmilag nem volt elég erős és egységes ahhoz, hogy a maga szabad lábain megállhasson. Ezért van Bethlen minduntalan megújuló kísérlete, hogy a magyar részeket (magyar királyi koronát), a cseh királyi koronát, vagy utolsó éveiben a lengyel trónt szerezze meg. Hihetetlen, fáradhatatlan tetterő volt benne. Miután a cseh felkelés 1618-ban bevonja az európai politikába, egymásután és mind messzebbre és távolabbra veti ki politikai horgait, maga körmölve leveleit, politikai ágenseknek, követeknek, hadvezéreknek, királyoknak, politikájának hálóját egyre sűrűbbre — és a kívülállók számára mind kétszínűbbnek látszóra — és kiterjedtebbre fonva. 1620 januárjában köti meg szövetségét a csehekkel, 1621 elején lép Mansfelt, ez újkori condottiere az életébe, ez egész évben folyik levelezése a Hágába telepedett Frigyes cseh királlyal, mely “lomha zavaros folyóként cipel magával üres Ígéreteket, nagyhangú nyilatkozatokat és a másik féltől számba sem vett kérelmeket, könyörgéseket” — ahogy Szekfű megjegyzi — 1621 tavaszán és őszén megjelennek követei Velencében, 1622 őszén Petendy Hágában van, hogy azután egyre sűrűbben járják küldöttjei a svéd, dán, német fejedelemségi, francia és angol udvarokat. De a nyugati nemzetekkel folytatott diplomáciai érintkezés központja mégis Konstantinápoly maradt, a porta székhelye, ahol a nyugati nemzetek ál-KÖVY: Bethlen Gábor és Hollandia — 87 —
