Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-01-01 / 1-2. szám
a jó atomfizikus. S minthogy Anglia valóságos mintakirályság volt, az uralkodók és főméltóságok egyre-másra alapították a kollégiumokat azoknak a diákoknak, akik pappá szentelésük után felkerültek az udvarba, keresztes hadjáratot, francia háborút, gyapjú begyűjtést és kiviteli vámokat intézni. A csodálatos az, hogy tanulmányi rendjük azóta tízszer is gyökeresen megváltozott ugyan s az ország átesett egy-két változáson, többek közt a hitújításon, egy király gyilkos polgárháborún s fél-francia hűbéres fejedelemségből átalakult anyaországgá egy tengerentúli birodalom szivében, de a két egyetem hivatása ma is az, ami hétszáz esztendővel ezelőtt. Anglia az oxfordi Balliol s a cambridgei Trinity kollégium végzett növendékeinek a kezében van, hogy csak két alapítványt említsek a vetélkedő városok több, mint húsz-húsz kollégiuma közül. Itt alakul folyton újjá az angol elit; volt kollégistának lenni a legjobb minősítés, ajánlólevél, sőt rang a brit közéletben. Míg a francia intellektusok nagyrésze fényes múltjukban él s a németek a kedvükre színezhető jövendőben, a két angol tudományos sziget növendékei mindig abban az esztendőben gondolkoznak, amelyet a folyó naptár éppen mutat. A valóság fiai. Mi a titka ennek a két városnak, amely átvészelte maga körül az ország színeváltozásait, lovagvilágból ipari nagyhatalommá, s a kolostori szentek szigetéből a szabad felekezetek hazájává? Cambridgeben és Oxfordban látszólag körülfalazva folyik az elitképzés, olyan táj ölén, amely fölér a legszebb Keats ódával. Messziről úgy festenek, mint két csipkés oromzatú üvegház, ahol nem is fiatal lelkeket, hanem kényes lótuszokat ápolnak. Címerállatok ágaskodnak a pajzsokban a kapuk, lépcsőajtók, ablakok felett s a bordás boltozatokon; tűnődésre és elvonulásra csalogatnak a vadszőlővel befutott, támpilléres falak, de ha Angliának jó szervezőkre, vakmerő vállalkozókra, eredeti elmékre és elegáns hősökre van szüksége, mégis ennek a két városnak a neveltjeihez fordul. Mi a titka ennek a jellemző angol paradoxonnak? Mi a magyarázata, hogy a párisi, római, vagy müncheni egyetem volt növendékének talán sokkal hallhatóbb az ítélkezése és fényesebb az intellektuális híre, de föltétlenül kevesebb a súlya a hazai életben, mint a cambridgei diáknak, aki vén szomorúfüzek alatt gondolázik vagy az oxfordinak, aki kolostorfalak tövében tenniszezik? A titok nyitja az angol nevelés. Nem hiába Machiavelli a kedvence az olaszoknak: mesterei ők a mindennapi életben is az apró sakkhuzásoknak és fondorlatoknak, nem hiába Descartes népe a francia: mesterei ők a káprázatos, öncélú elmetornának, amely a mutatvány kedvéért akárhányszor vakon keresztülnéz a kézzelfogható valóságon, s nem hiába Plátó a kedvenc írója a reneszánsz óta a két angol egyetemi városnak: elitképzésükben megvalósították a párbeszédekből kibontakozó, sokoldalú szokráteszi embereszményt. Nevelésük félig evangéliumi, félig gyakorlati, de mindig személyhez szóló, tanár és tanítvány párbeszédén alapszik, nincs benne logikai tűzijáték, mint a latinokéban, se metafizikai kalandozás, mint a németekében. De azért a két egyetem mégsem egyforma; némelyik bentlakó szemében valósággal egymás tagadásai. S az ellentét századokra nyúlik vissza, egy világhírű idegen vendégre: Erasmusra. Cambridgeben taní-CS. SZABÓ: Őszi napok Cambridgeben 7
