Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-01-01 / 1-2. szám
ÚJ MAGYAR ÚT tóttá a görögöt három esztendeig; ma Charles Seltman, a nagynevű ókori éremtudós lakik Queens’ kollégiumi szobáiban. Nem szeretett itt élni, sok volt a szél és nedvesség, kevés a burgundi bor, de mégis az ő magvetéséből sarjadt ki egy emberöltő múlva a eambridgei protestáns mozgalom. Itt eszmélt az új igazságra az angol reformáció legkedvesebb vértanúja, Hugh Latimer, a parasztfiúból lett püspök és prédikátor, aki ízes közmondásokkal fűszerezett szentbeszédében a király szemére hányta a kisemmizett jobbágynép nyomorúságát a közlegelők erőszakos földarabolása s az újgazdagok szemérmetlen földrablásai után, s magában a szent Pál székesegyházban hordta le irgalmatlanul a kőszívű londoni polgárokat. Ebből a protestáns hitújításból nőtt ki később a szabadelvű eambridgei humanizmus, amely — Oxforddal ellentétben — gyanakszik a szárnyalásra, rajongásra s a költői igazságra. Oxford romantikus, rojalista szellemének ma is a teológia a királynője, a köztársasági szellemű Cambridge vegykonyháiban a trónfosztott teológia helyén a természettudományok, mint a hajdani királynő felszabadult udvarhölgyei, hideg fővel, önállón gyakorolják jogaikat a tudományos igazság kiderítésében. A város gondolkodásmódja tapasztalati, racionális, vallása a végletekig türelmes, egyenesen agnosztikus, bölcseletében a mérsékelt gyönyör híve, politikában elveti a dogmákat. Közelebbről nézve még az emberfajta is egészen más: a eambridgei bentlakó sokkal lomposabb, szögletesebb, puritánabb, mint a müvészlelkű, nagyvilágias oxfordi ember. Ne feledjük, hogy ebben a meghitt városkában találták fel az atombontást. Az atomkorszak a Cam partján kezdődött, későgótikus legyezőboltozatok alatt. De akármilyen tudományos az angol élet, sohase lehet elképzelni költészet nélkül. Cambridge életét sem. Byron, a romantika kalandos királyfija, Milton és Tennyson, az angol nyelv nagy hangszerelői Cambridgeben diákoskodtak s a két háború közti stílusavató és stílusirányító “Bloomsbury-kör” egyik irodalmi gyökere is Cambridgebe nyúlt le, a King’s kollégiumba. Fentjártamkor három friss könyv hevert a kirakatokban. Lucas professzor írta az egyiket az angol stílusról, a másikban William Empson, egykori eambridgei diák összegyűjtött versei voltak, a harmadikban egy világhírű vendég: Robert Graves tavalyi előadásai az angol költészet mesterségbeli színvonaláról. Vájjon így írták volna meg ezeket a könyveket Oxfordban is? — gondoltam nagy kétkedve. Lucasnak az elegánsan pallérozott, szabatos próza a stíluseszménye, Empson a bonyolult gondolati líra mandarinja, Robert Graves példakép gyanánt felmutatott mesterei közt nem akad egyetlen romantikus költő sem. Cambridge szelleme, a racionális genius loci a költészetet is hatalmában tartja itt. Október elején érkeztem föl, a nagy berukkolásra. A kapuk alját félig eltorlaszolták az átöröklött óriási bőröndök, itt is, ott is feltűnt egy diák, kofferrel a vállán, a portásfülkék előtt könyvesládákat feszegettek. Másnap tanévnyitó istentisztelet volt a King’s kollégium kápolnájában, amely a késő-középkori építészet egyik világcsodája, valóságos szökőkútjáték, faragott kövekből. De a többi templomban másfajta szertartás folyt, parasztosabb. Kenyérszentelőt tartottak. Sorban benéztem a megereszkedett tetőgerendák alá, a vén templomokba, a szószék fel volt virágozva, garmadában állt a gyümölcs és főzelék a cifrán megvasalt 8
