Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-01-01 / 1-2. szám
FERDINANDY: A magyar néző V. honnan, valaminek a meg-nem-tevését, végre-nem-hajtását. Hanem aztán jöhet egy pillanat, amelyben ez a passzivitás, még mindig negatív irányban ugyan, de mégis heves, lázas, erőteljes cselekvéssé fokozódik. Ez már megbúvás és megfutás, ösztönök mélyén tudott rejtekutakon át való elillanás; menekülés, ami a félelem vakmeréséből és ravaszságából meríti erejét; majdnem tévedhetetlenül biztos kicsúszás a legkörmönfontabb vagy leghatalmasabb kelepcéből. Bújdosás tehát. Ám mindezzel ennek az attitűdnek még csak egy oldalát jellemeztük. Mert a bújdosót éppen az különíti el a menekülőktől, a száműzöttől, a peregrinustól, hogy megbúvása szakgatott: nem hiába hogy gyakorító képzővel adjuk vissza. A bújdosó egy bizonyos, egészen váratlan pillanatban — amit nem a külső lehetőségek, hanem ösztönei parancsszava határoz meg — visszatér. Ilyenkor megjelenése nem egyszer zavarbaejtően váratlan, s rajtaütését többnyire gyors, múló siker koronázza. így tört elő a lápból, erdő sűrűjéből a megfutott, megvertnek hitt magyar sereg Bulcsú meg Taksony idejében; így jelent meg újfent a vert Salamon a gyepükön belül; így szült magyar anya hetes ikret a tatárvész után; így pogányosodott neki váratlanul és újra Kún László; így jött haza meghalni a bujdosó Balassa; így lett Bocskayból új indulások kisugárzó pontja; így tört be télvíz idején egészen Pécsig a török birodalomba váratlan és bravúros portyán Zrínyi Miklós; így sarjadt ki a testőröknek mondott nemes vademberek menazsériájában a nemzeti megújhodás; így mart vissza a futó Görgey, kinek legnagyobb haditette egy pompás visszavonulás; így írta Őszikéit Arany János, a “Halottak élén” verseit Ady; s így valósult meg világraszóló méretekben a bújdosó magyarság az emigráns Kossuth alakjában. Epifánia és bújdosósors e pontban összeér. A bújdosás azonban, mely végső értelmében az epifánia felé vezető sokvargabötűjű, úttalan ösvény — mert áthatolhatatlan fátyol lepi mind az időpontot, mind a helyet és helyzetet, amelyben, ahogyan Kerényi Károly oly szépen mondja, “az árvagyermek sorsából előlép az Isten” —, a bújdosás nagyon messze lenn a múltban kezdődik s igazi természetét csak következményeiben — esetleg nemzedékek múltán — árulja el. Nem tudom, kik voltak XVII. századi őseim, de ebben az összefüggésben számomra megnyugtatóan elegendő tudás felőlük az, hogy semmiben sem váltak ki, semmiben sem különödtek el a többitől. Eléggé elvált, elkülönödött, lázadt és ellenszegült akkoridőtt az egész magyarság, nem kellett azt még külön különséggel megfejelniök a régi Ferdinandyaknak, Szalayaknak, Lenkeyeknek, Kachkovichoknak, Pilisyeknek s a többieknek, kiknek vére vérem, jóllehet nevüket már nem őrzi emlékezésem. így tartoznak azonban mind a XVII. századi nemzetegészhez. Sok és sokféle felmenőm között bizonyára voltak egyszerű katonák, kik “kűlfalba sáncolva” várták a törököt; íródeákok, felvidéki vagy nyugatmagyarországi főúri házakban, kiknek kezén németet-törökötaláásó titkok mentek át; kereskedők, kiknek hombárjaiban észrevétlen húzódott meg Bethlen vagy az öreg Rákóczi kéme; félparaszt polgárok, kik álmában vágták el a bekvártélyozott császári tiszt nyakát; félig elzüllött szegénylegények, kik — 37 —
