Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-01-01 / 1-2. szám
addig bratyiztak a rabló törökkel, mígnem egy jól kiválasztott pillanatban a fokosuk élivei be nem szakították a fejét; meg kurucok, akik Thökölyi hadában ríjjogatták Bécset, vagy elestek Trencsén alatt, a “koroncói harcon”, vagy Sárvár mellett, ahol “sűrű berek a Csere... ” Az egyetlen, kiről van tudomásom ezekből a véres és bizonytalan időkből egy Lipóczi Keczer ősapám, kinek Carafa generális fejét vétette Eperjesen. Sorsa igazolni látszik mindazt, amit sejtve mondtam a többiekről. A névtelenség, ami ezeket a többieket fedi, fokonként oszlik a XVIII. század folyamán. III. Károly és Mária Terézia idejében egy egyenes ősöm, Ferdinandy Mihály, Rozsnyó város főbírája volt. Azaz “kivált”. Miért vájjon? Mi indította arra, hogy elhagyja atyái tisztes névtelenségét s nyugtalanul és “ellenszegülőn” a legfőbb polcra hágjon, amit városában egyáltalában elérhetett? Egyik fia pap lett s a másik kettő katona: kimentek hát a városból, mely egyidőre éleük megszokott kerete volt, megint elkülönödtek tőle, ellenszegültek hagyományának, a polgárságból — de XVII. századi értelmű polgárságból — visszatértek a nemességbe, s a harcos régi magyar városból, melyben minden ház egy lépéssel előbbre áll, hogy kilőhessen a másik mögül, a Hernád tágas, nyílt és derűs völgyébe, hol máig áll csókon szerzett szívesarcú udvarházuk. Azt pedig már volt alkalmunk megfigyelni, hogy legalább is ettől a várospalánkját elhagyó, a nemesi-paraszti tájba visszaköltöző ősapa alakjától kezdve a sajátképeni Ferdinandyhabitus már készen van s azóta mindmáig lényeges vonásaiban hű is maradt önmagához. A véleménykikiáltás szükségének szilaj ösztöne s a renitens vadság összekapcsol és kapcsolt bennünket a kuruc vármegyével: Abaújjal, mely a XVIII. század óta választott hazánk. A renitens magyar antieurópeus szilajsága, ez a XVII. századból fennmaradt archaikus magatartás, a legmagyarabb bennünk s egyben a leg-Ferdinandy-bb — mert legrégiesebb elementum a magyarságban. A könnyed játszóösztön, az alakváltoztatás szüksége és adománya viszont egy még mélyebb réteg híradása bennünk — melynek szintén igyekeztem “A Szentgáliak”-ban emlékjelet állítani —: ez a jellemvonásunk, láttuk, a magyarság nagy átlagával szemben különít el minket. Ez elkülönödöttség magyarázatkisérlete a családot már korán az olasz eredet mítoszához vezette el. Holott játékosnak lenni és minden letűnés után fölénnyel és humorral új és új alakban felbukkanni újra, — nincsen ennek a román népekhez csipetnyi köze sem: ez a bújdosásnak egy egészen egyedi, Ferdinandy-módra szublimált, de pajkosságában nagyon is magyar, csakhogy nagyon is ősi, még törökelőtti, tragikumtalan formája. Most kezdem csak érteni, hogy kicsiny gyermekkoromban, midőn Édesapám hallatlanul múlatságos ifjúkori alakelváltoztatásairól, ragyogó és meglepő, egész környezetét zavarbahozó élceiről mesélt, miért kellett nekem már akkor is, egészen önkéntelenül, az álruhában a nép között járó, tréfás-pajkosán bölcs Mátyás király eseteire gondolnom... A majdan megírandó Önéletírás első fejezeteiben most már azt szeretném megmutatni, hogyan “váltak ki” egészen a magam képviselte egyedi formáig a régies magyarság nagy egységéből ezek a bennem, az utódban, mágikus-eleven egységként összefonódva tovább élő és munkáló, egy árnyalattal még a magyarság egészénél is régiesebb alakok: őseim. ÚJ MAGYAR ÚT —• 38 —
