Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)

1956-03-01 / 3-5. szám

Alkonybahajló utón . .

Fátyolos füstcsíkok festették Szürkére az eget,

Hogy Urunk, a Nap, leáldozott, S lassan esteledett.

Már lágyultak itt-ott pislogó Koraesti fények,

S megkezdte körútját nagyszemű Madara az éjnek.

Alkonybahajló utón ökrös Nagy szekér ballagott. Szolgasorukkal megbékélten Húzták az állatok.

Mögötte kérgesarcú ember,

A Föld tán maga volt — Huppogott a porban, s ökrinek Nagynéha odaszólt . . .

Testvérestül állati sorsuk Fáradt szemükben ült,

Hogy ment, ment az ember,

S az ökrök vonták a szekerük.

— Ó-bibliai volt ez a kép. Sok-sokezer éves . . .

Amióta túrja a földjét A paraszt, az éhes,

A sorsa mindig igavonó Ökrei sorsa volt.

Élt, ina megszakadt, s atyjára, A Rögre ráomolt.

Fátyolos füstcsíkok festették Szürkére az eget Hogy Urunk, a Nap, leáldozott, S lassan esteledett.

147 —