Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)

1956-03-01 / 3-5. szám

Jézus Pilátus előtt

ÉDES A N FA MN A K

Fejem tövisbe fontad és kezembe Nádszálat adsz, a szégyenült jelét, Megostorozva, reszkető inakkal Taszít a földi szolgaság eléd.

Palástomat letépted és a győző Dühével állsz a gyengeségemen,

Hogy ajkaidnak égető fölénye Lesújtsa néma, felnyitott szemem.

Tied vagyok, ruháim elvevője,

Te szenvtelen, te hűvös és hiú,

Kitüntetett, kegyelt királyi kéjenc,

Te megviselt, mogorva férfiú.

Kimondhatod, hogy ellenemre dönt esz: A végzet engem ölve sem riaszt. Kimondhatod, hogy undorodsz a szótól:

Az utca népe föl nem éri azt.

Hiába félsz, az éveid letelnek S levált az ifjan érkező utód,

S te visszatérni kényszerülsz a múltba, Mely életedre hág elöbb-utóbb.

Halott leszel, Pilátus, és a férgek Emésztik el homályos agyvelőd,

S a hírneved letörli majd az új kor,

Az udvaroncok és a hadverők.

Az én halálom eltörölhetetlen.

Se gúny, se vád, sem összeesküvés Nem árt az én keresztre vert nevemnek, Sőt Róma minden átka is kevés!

Pilátus, engem istenítni fognak S a karjaimba hull a gyilkosom,

S az ő kezét a vérem oldatában Fehérre, szépre mártom és mosom.

— 124