Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-01-01 / 1-2. szám
ÚJ MAGYAR ÚT “a nyelvet nem ez vagy az az alap (értsd: “a társadalom gazdasági rendje, a társadalom fejlődésének adott szakaszában”), nem a régi vagy az új alap hozza létre egy adott társadalmon belül, hanem századok folyamán a társadalom történetének és az alap történetének egész menete.” A nyelv nem egy osztályé, hanem az egész társadalomé. Szerepe nem egy osztály, hanem az egész társadalom szolgálata. S funkciója minden társadalmi változás dacára ugyanaz marad. A nyelv struktúrája, bár a szókincse különböző hatásokra változhatik, radikális fordulatok után is ugyanaz marad, sőt alapszókincse sem változik. A nyelv, ellentétben a kulturális “felépítménnyel”, közvetlen kapcsolatban van az ember termelő és minden egyéb tevékenységével, éppen ezért még az alap megváltozása előtt tükrözi az új jelenségeket. A nyelv e sokoldalú, széles működési köre majdnem határtalan — mondja Sztálin. Nincsenek osztálynyelvek, hanem csak nemzeti nyelvek — hangsúlyozta Sztálin a továbbiakban. Ennek, mint magasabb egységnek a meglétét — szerinte — Marx is elismerte; a nyelvjárások (ősközösségiek vagy újabbak) ennek vannak alávetve. A nyelv közössége egyike a nemzet legfontosabb ismérveinek, noha ugyanakkor lehetnek osztályellentétek a nemzeten belül. Ami a nyelvtant illeti (amellyel kapcsolatban a marristák szintén hirdették a teljes forradalmi rendszerváltás szükségét), Sztálin leszögezte, hogy a nyelvtan, amely a nyelv struktúrájának elmélete s mint ilyen, az emberi gondolkodás hosszú, elvonatkoztató munkájának eredménye, sokkal lassabban változik, mint a nyelv alapvető szókincse. Példának hozza fel a balkáni népek nyelveit, amelyeket a török asszimilálok évszázadokon keresztül igyekeztek szétrombolni. Ez idő alatt e nyelvek szótári készlete komoly változásokon is ment át, sok török szót és kifejezést fogadtak be, voltak “integrációk” és “differenciációk” is, de a balkáni nyelvek mindezt túlélték, mert nyelvtani szerkezetük és alapvető szókincsük megmaradt. Sztálin tagadta, hogy két nyelv találkozásából robbanásszerűen egy harmadik alakulna ki. Ilyen esetekben szerinte “egyik nyelv győztesen kerül ki,” megőrzi nyelvtani szerkezetét, alapvető szókincsét és saját fejlődésének belső törvényei nyomán fejlődik tovább, ezzel szemben a másik nyelv fokozatosan elveszti minőségét és elhal. Végül egy pár részletkérdésben nyilatkozott Sztálin. Kárhoztatta Marr és tanítványainak túlságosan elvont elméletesdijét, aminek következtében elszakadtak a nyelvi tényéktől, többek között a hangtantól, az összehasonlító történeti nyelvtudománytól, sőt a nyelvi jelenségek önálló tanulmányozására való hajlandóságtól is. Ugyanúgy elszakadtak a szabad kutatás kritikai elveitől, elnyomták a más véleményen levőket, a pozíciókat mind maguknak sajátították ki és így lehetetlenné tették éppen az orosz és a szláv nyelvekre vonatkozó modern kutatás kifejlődését. Sztálin ezzel valóban, hivatalosan is megsemmisítette az “abrakadabrás” ősnyelvi elméletet, a “forradalmi változások,” a diktatórikus, nyelvgyílkos “integrációk” és a nemzeti nyelvek nem létezésének tanait; az orosz nyelvészek pedig továbbmentek: visszafoglalták pozícióikat s új kutatómunkákat indítottak. A megszállt országokban, így Magyarországon is, egyszerre belefagyott — 12 —
