Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-01-01 / 1-2. szám
a vér a pártteoretikusok ereibe. Ha Sztálin az oroszországi marxistákat “együgyűeknek, zavarosaknak, kárttevőknek,” sőt “ideálistáknak” nevezte, azoknak napjai a legkisebb ellenkezés esetén meg voltak számlálva. Mennyivel kínosabb volt a helyzet a megszállt országokban, ahol sokkal könnyebben gurultak a fejek a “vonaltól” való tudatos vagy akár öntudatlan “elhajlás” esetén is. A párt teoretikusai kénytelenek voltak tudomásul venni az új kurzust. Ez természetesen meg is történt, a szokásos szervilis módon; nem hiányoztak a kötelező díszítő jelzők s ugyanakkor az intelmek sem a magyar nyelvtudomány képviselői felé, akik most már “eddigi hibáikat kiküszöbölve, tudományukat valóban a marxizmus-leninizmus szellemében” voltak hivatva továbbfejleszteni.^ Mert a kommunisták nem akarták beadni a derekukat. Túlságosan mélyre kellett volna hajolni az összetört, leszorított magyar nyelvtudomány képviselői előtt. Megpróbálták elcsavarni, csökkenteni a sztálini változás jelentőségét. Időt akartak nyerni, hogy új keverésben, új szervezeti formákban, most már munkához állítva a nyelvészeket, de lehetőleg marxisták irányítása alatt, mégis csak valami pártsiker jöjjön ki az egészből.2- Tárgyalások indultak meg, többnyire a kormány nyomása alatt. Az elkanyarodók, a marrizmus becsapott áldozatai, ha nyelvészek voltak, természetesen — talán még megkönnyebbülten is — gyorsan felszámolták kapcsolataikat s egyes esetekben nyilvános “önkritikát” gyakoroltak. Ez különösen Telegdy Zsigmond esetében volt kirívó, aki közvetlenül a “nyelvünk új korszakának küszöbén” megpillantott nagy dolgokat tárgyaló cikke után, ugyanabban a folyóiratban, a most már Sztálin alapján nyelvészkedő Magyar Nyelvőrben volt kénytelen megírni hasonlóan alapos önkritikáját “Egy hibás cikkről” cimen.23 A magyar nyelvészek természetesen igyekeztek élni ezzel az alkalommal, maguk is sürgették a kibontakozást, s kialakult az a tragikomikus helyzet, hogy azok a tudósok, akik éveken keresztül a — végeredményben Sztálin személyi diktatúrájára támaszkodó — mindent lefojtó marrizmus áldozatai voltak, most csak úgy tudtak kikerülni e fojto-BAKÓ: A magyar nyelvtudomány sorsa 21. (Szerző nélkül): Adatok a szovjet nyelvtudományi vitához. Társadalmi Szemle, 1950. júl.-aug., 548-552. 22. L. a kommunisták azóta már meghalt teoretikusának, Rudas Lászlónak a fejtegetéseit “Sztálin a tudományban” címmel. Akad. Értesítő, 1950., 57. köt., 481. sz. Majd Jakub Bermannak, a lengyel “munkáspárt” (kommunista párt) politikai irodája tagjának “Alap és felépítmény Sztálin elvtárs nyelvtudományi munkái megvilágításában” című, mentési kísérletül szánt cikkét közlik, aztán Fogarasi Béla próbál megbirkózni a feladattal: “A történelmi materiálizmus alkotó továbbfejlesztése Sztálin nyelvtudományi munkáiban.” (Társadalmi Szemle, 1951. május, 372-378, illetve u. o. 1951. júl.-aug., 563-573.) Ennek az akciónak az összegezése “A dialektikus és a történelmi materiálizmus kérdései I. V. Sztálin nyelvtudományi munkájában” c. kiadvány, amelyet orosz szerzők cikkeiből összeválogatva magyarul is kiadtak. (Budapest, Szikra, 1952.) V. ö. Tamás György ismertetésével: Társadalmi Szemle, 1952. nov., 1171-1174. 23. L. Magyar Nyelvőr LXXV., 101-106. — 13 —
