Új Magyar Út, 1956 (7. évfolyam, 1-5. szám)
1956-03-01 / 3-5. szám
A törvényjavaslatnak biztosítás-technikai szempontból legérdekesebb része az anyagi eszközök előteremtésének kérdése.4 Bevezetésül megemlíthetjük, hogy a nyugdíj-alapok általában az ú. n. tőke-fedezeti vagy az ú. n. életjáradék-fedezeti rendszerre vannak felépítve. Az első esetében eleve ki van számítva, mekkora összegre van szükség, hogy abból egy bizonyos nyugdíjjogosult nyugdíját rendszeresen kifizethessék. A tartaléktőke mindenegyes biztosított személy számára a prémiumokból külön-külön épül ki úgy, hogy a nyugdíj-alap vagyona szüntelen legalább oly nagy kell hogy legyen, mint a mindenegyes biztosított személy számára meglévő tartaléktőkék együttvéve.s A második esetben csupán a már nyugdíjjogosultak számára áll elő egy közös tartaléktőke. Ez utóbbi nyílván kisebb tőkekumulációt eredményez mint az előbbi. Mindkét esetben szükséges azonban az így előálló pénztömeg befektetése. Ez lehetséges egy nyugdíjalap vagy egy életbiztosító intézet keretei között, de egy egész ország lakosságát átölelő biztosítási rendszer esetében a pénz kötelező befektetése szinte megoldhatatlan feladatot jelentene, nem is szólva arról, hogy ez a legkárosabb következményeket vonhatná maga után gazdasági téren. Egy ilyen óriási nemzeti nyugdíjalap roppant nagy és drága szervezetet igényelne. Ez és még sok egyéb ok vezette Svájcot is, mikor ez az ország, mely általános öregségi biztosítását a nyugdíjalapok rendszere szerint építette fel, legalábbis részben, áttért egy másik formára, amelyet magyarul átalányrendszernek nevezhetnénk. Ez utóbbi lényege abból áll, hogy az egy bizonyos időpontban kiutalásra kerülő nyugdíj-összegeket az ugyanakkor biztosítottak teremtik elő. Úgy is leírhatnék ezt, hogy a dolgozó tömegek fizetik a nyugdíjjogosultak nyugdíjat. Más szempontból nézve, egyféle adórendszernek is nevezhetnők az öregségi biztosításnak e nemzeti formáját: az állam bizonyos kötelezettségeket vesz magára polgáraival szemben és ennek fejében adózó polgárai egy részétől bizonyos pénzbeli szolgáltatást követel. Ez utóbbi elnevezést azonban csupán bizonyos tartózkodással használhatjuk, mert fennebb láttuk, hogy a nyugdíj összege változik aszerint, hogy ki mennyi ideig volt biztosítottnak tekinthető és mennyi ideig fizetett prémiumot (és nem adót). E prémium a biztosítottak jövedelmének egy bizonyos uniform százaléka. Az évi jövedelem prémium-köteles felső határa a törvényjavaslat szerint 6,000 forint, míg alsó határa nőtlenek számára 1,500 s nősek számára 2,100 forint. Ez azt jelenti, hogy a 6,000 forintnál nagyobb évi jövedelmeknek 6,000 forinton felül eső része prémium-fizetés szempontjából nem jön számításba, továbbá azt, hogy az 1,500 ill. 2,100 forintnál kisebb jövedelmek élvezői prémium fizetésre nem kötelesek. Világos, hogy az alsó határ megállapításában szociális indokok vezették a törvényjavaslat szerkesztőit. A felső határ megállapításában méltányossági indokok érvényesültek; az indokolás 6 megemlíti u. i., hogy erős eltérés 4 5 6 TÓTH: Általános öregségi biztosítás Hollandiában 4 E sorok írója nem ismeri a magyar biztosítási szakkifejezéseket és így legjobb tudása szerint igyekezett a holland kifejezések magyar aequivalenseit megkeresni. 5 L. indokolás 41. 1. 6 37. 1. — 105 —
