Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-06-01 / 6-8. szám

ÚJ MAGYAR ÚT

zé helyezte... igen, ez a nép voltaképen régebbi, ősibb, mint az a kor, amelyben mindnyájan élnek. S ezt neki, az öregembernek, aki szintén idősebb ennél a kornál, hiszen már egy előző generációt képvisel, neki kell elsősorban és legjobban megértenie.” Azt hiszem, Szentgáli Illés itt, a koronázás megillető tömkelegében felismert valamit, aminek ábrázolása volt egész élete, különösen férfiévei. Magatartása u. i. mindig az “idősebbé” volt egy fiatalabb környezetben; a “felnőtté”, ahogy ”A Szentgáliak” egy helyén Széchenyi Istvánnak maga mondotta.

Szentgáli Illésnek ez az idősebb volta számomra mindig több volt puszta hasonlatnál. Személyes élmények párlata, egész fajtám sorsának, életformájának tapasztalata volt, ami ilyen formában képbe öltözködött. Az intenzívebb, hatványozott magyarság, ami a Ferdinandyság — intenzív és hatványolt számomra, ki Ferdinandy vagyok — így keresett sajátságos lényegének: egy anakronisztikus lénynek magával egyenragú jelképet. Mert gondoljuk csak jól meg: azokat a keveseket, akik nagyon időszerűek, nagyon “modernek”, a kor áradása élén haladók voltak Magyarországon, a zsigerei mélyén soha senki sem érezte igazán magyarnak. Kirívó göcs voltak, nem szép sima átlag. “Modern”-e vájjon a magyar paraszt? Bizonyára nem. Hát a magyar kisúr? Éppoly kevéssé. Költészetünk, irodalmunk, amennyiben igazán magyar, oly ősi csapán jár, hogy a mai európai szemében teljességében érthetetlen. Milyen archaikus fogalom például a magyar állameszme! Még festészetünk is, mik or igazán magyar, csak ősi formákat, színeket, témákat bír látvánnyá rögzíteni, ahogy Székely Bertalan néhány kicsinységében is monumentális tájképe, Mednyánszky őszi víziói s végül Rudnay Gyula a XVII. század: a kuruckor vérünkbe ivódott élményei nélkül egyáltalában meg sem érthető festményei tanúskodnak.

Ennél a teljesen magában álló, Magyarországon kívül lehetetlen jelenségnél, Rudnay Gyula festészeténél álljunk meg egy szóra. Vájjon egyáltalában érthetővé válik-e a magyarság mint szellemi és történeti jelenség, a XVII. század öröksége nélkül? Ez örökség alatt természetesen nem értek valaminő határozott adatszerű tudást erről az évszázadról, hanem egy oly élmény tudatos vagy tudatalatti jelenvalóságát, amilyen lehet egy gyermekkorban részünkké vált rendkívüli hatás vagy egy az anyánk testében elszenvedett rémület emléktelen emléke.

Összehasonlításul pedig gondolhatunk a XVIII. századra.

Mária Terézia nélkül, Felvilágosodás nélkül, Vitám et sanguinem-élmény nélkül van, lehetséges a mai magyarság. De a török idők nyomorúságának, e korszak kis és nagy futásainak, az elvadult szegénylegények dacának és bőszületének, a Thökölyék, Rákócziék németgyűlöletének és szabadságáhítatának, az ősi vármegye kardcsörtetésének és az ősi parasztság türödelmes kitartásának élmény-öröksége nélkül nincs magyarság, nincs mai magyarság sem, s ez volt az, amit Rudnay meglátott s vásznain csodálatos erővel kifejezett.

Amidőn aztán az utolsó nemzedék magyarsága — Németh László megfogalmazását használva — “mély magyarságra” és “híg magyarságra” nyílt szét, az előbbiek egészen természetesen keresték lélekrokonságukat a XVII. században. Elsősorban Ady. A csodálatos kurucversek s a velük belső lényegük szerint rokon, ódon zenéjű és nyelvű magyar sorsversek _ min— 264 —