Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-06-01 / 6-8. szám
denek előtt “Az eltévedt lovas” — egészen egyedülálló érdekessége Ady lírájának, a magyar költészetnek. Ady, ez a váteszi tehetség, a maga korában kénytelen volt megmaradni félművelt hírlapírónak, aki a maga át nem gondolt bombasztjaival, olcsó hatásokra törekvő, agyonerőszakolt mesterkélt nyelvével néha legszebb verseit mocskolta be, megkárosítva minket és magát, — de soha a nagy magyar sorsversekben és kuruc énekekben. Hajlandó vagyok ma — 1919 és 1944 katasztrófája uíán — ezekben látni Ady legnagyobb verseit és egyáltalán nem tartom túlzásnak őt ezekben a versekben — de csak ezekben — a világ legjelentékenyebb költői mellé állítani. S Ezek a versek legalább olyan mértékben XVII. századiak, mint Rudnay festészete. Új nagy éjszakánk előestéjén egy rendkívüli erejű, kondenzált ősi sorstényező léleklátásos révületekben tört fel Adyból. Ez valóban “sípja régi babonának”, ahogyan ebben a teljesen ódon muzsikájú költői kifejezésben maga Ady mondja. Ez a síp pedig a XVII. századé: egész problematikánk ezé a századé; a XVIII. messze van tőlünk, hanem a XVII- iket éltük! és éljük, mert “mint az küszöb és ajtó közt lévő újj, úgy vagyunk mink az hatalmas császárok között.” Ha pedig ehhez a sommás Pázmány-mondathoz, vagy a legmélyebb kurucdalok keserves bölcsességéhez hozzá vennők a “Két kuruc beszélget”-versek valamelyik kifejezését, a különbség éppen semmi sem lenne, — valamíg a XVIII. századtól s még inkább a polgári-népiesség természetes optimizmusától egy egész világ választotta el Adyt. Minket is. Az egész ú. n. “mély magyarság” a két világháború közt — főleg a harmincas években — teljes biztonsággal nyúlt vissza a XVII. századi ősökhö. Móricz Zsigmond Bethlen Gáborhoz, Németh László Bethlen Miklóshoz, Csabai István a Végvári Vitézhez, Prohászka Lajos a Bújdosóhoz, én Zrínyihez. Még Szekfű is egy XVII. századi magyart rajzolt élénk követendő mintaképül: Bocskayt. Nem mintha a mi századunk hasonlított volna a XVII.-ikhez. 1939-ig az egész külső helyzet, egész életformánk — hiszen végre is polgári előírások értelmében éltünk — sokkal inkább volt XVIII. vagy XIX., semmint XVII. századi. A német-orosz ellentét kibontakozásáig a Pázmány-hasonlat igazságát a magyarság dandárja nem érezte; s a mostani diaszpóra kezdete előtt valóban csak jelképes értelemben lehetett bújdosó sorsról beszélni. Következésképen a XVII. századdal való lélekrokonság gyökérzete mélyebbre nyúlik, semhogy felszíni magyarázatokkal okáig lehetne hatnunk. (Folytatjuk) FERDINANDY: A magyar néző III. 265 —
