Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-02-01 / 2-3. szám
VASFÜGGÖNY: A szovjet terjeszkedés újabb változatai Kommunista Párt első titkára, a központi bizottság 1953. decemberi teljes ülésén: “az ipari építkezések s a bányák dolgozói körében ismét felütötte a fejét a burzsoá nacionalizmus, mely ellen a Pártnak naponta harcot kell vívnia”, s néhány hónappal későbben, 1954. júliusában, ugyancsak Karol Bacíleknek kell éles szavakkal elitélnie “a polgári nacionalizmusnak a kultúra terén történő jelentkezését.” A nemzet széles rétegeit kirekesztő lenin-sztalini népfogalom, akárcsak a múltban a faji alapra épített nemzeti koncepció, a jelekből ítélve, csúfos kudarcot vallott Közép- és Keleteurópában. Egyrészt erre vezethető vissza Moszkva helytartóinak azon igyekezete, hogy mindenütt a népi demokráciákban, rendről-rendre kiszélesítik a politikai szervezetek társadalmi alapjait. Ez a bevallott célja a Hazafias Népfront mozgalomnak is Magyarországon. A moszkvai értekezlet és a német kérdés A világsajtónak a távolkeleti helyzetről közölt jelentéseit egyre többen azzal a hátsó gondolattal olvassák, mintha nem is a szóbanforgó térség lenne a diplomáciai akciók gyújtópontjában, s mitha a Távolkeleten felvilanó tüzek a Rajna, Visztula és Duna fölött gyülekező felhőket árnyékolnák be. Ez a feltevés nyert alátámasztást 1954. november 13-án, amikor a Szovjetúnió azonos szövegű jegyzéket intézett Európa valamennyi kormányához, melyben meghívta őket az általa javasolt kollektív biztonsági rendszer megvitatására. Ez a konferencia múlt év november 29. és december 2. között zajlott le Moszkvában a Szovjetúnió, a lengyel, csehszlovák, keletnémet, magyar, román, bolgár, albán népköztársaságok képviselőinek, továbbá a vörös Kína megfigyelőinek a részvételével. Mi tette szükségessé a moszkvai értekezlet összehívását? A német kérdés fejlődésének a párizsi megállapodás szellemében létrejött új, dinamikusabb fázisa. Jobban, mint valaha bebizonyosodott, hogy a német problémának demokratikus alapon történő megoldási kísérletei tudják leginkább izgalomba hozni a Kreml intéző köreit. De csak a párizsi egyezmény megkötése s várható ratifikálása ugratta ki a nyulat a bokorból. Az addig fölényes szovjet diplomácia elvesztette hidegvérét a moszkvai konferencián és átlátszó vilmoscsászári kardcsörtetéssel nyugtatta meg önmagát, bátorította csodálkozó szövetségeseit. Igaz, hogy 1945. óta talán most történt meg elsőízben, hogy a nyugati diplomácia íölibe kerekedett a Sztálin halála óta tétovázó szovjet vezetésnek, és alapjaiban megrendítette a diplomáciai fronton verhetetlennek hitt Szovjetúnió tekintélyét, valamint tárgyalási pozícióját. A német kérdést 1949. őszén még Sztálin vetette fel a maga módján és sajátos céljainak megfelelő értelmezésben. A német militarizmus veszélyét az európai béke kúlcskérdésének minősítette. Kijelentése nyomán azóta is szakadatlant tombol a béke-offenzíva, különösen a német államterülettel közvetlenül szomszédos Lengyelországban és Csehszlovákiában. Közben az addig figyelemben részesített keletnémet részekkel élénk összeköttetést teremtettek, melyre most a koronát a moszkvai értekezlet — 81 —
