Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-02-01 / 2-3. szám
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ LECSÜKLIK MINDEN PILLA MOST. . . Lecsuklik minden pilla most, nem is találsz több villamost, igy járok én is itt gyalog, köröttem olcsó angyalok. Kármin, sáfrány, körúti nők, selyemharisnyák, rossz cipők, s ami búsítja bús dalom, a fanyar arcon fájdalom. Ha a sír szavát hallanád, nem hallanál ily balladát. Egy árva költő tévelyeg s itt méri a mély éjeket. Egy görbe utcán remegön járkálok, mint a temetőn. 0 élet! sár! láz! csúnya út! A vége és a mélye rút. De jó itt, mert ez utca fáj, és szép, mert téboly ez a táj, s álarc alól mártír-szemek, testvér szemei rémlenek. Festett az arcom nékem is és szenvedés ez ékem is. Jaj, a költő gyomrába kóc, ö is beteg és torz bohóc. FODOR JÓZSEF BUDAPEST, ŐSZ Alkonyodik, szép városom. Szép Budapest, alkonyul; Sárga útra, méla romra Sárga-aranylomb borul. Ablaktalan vén házakra, Hol port sírnak tört falak. Hol tét ötlen dúrva csonkok, Vert gerendák mállónak. Hull a rőt lomb, óva fedné, Aranyfedél, halk fedél; Fáját hagyva eltemetné Sok sebét a falevél. Ablaktalan szem homályát. Vérző oldal üvegét. Szánja a fa — lombját sírván — Házak pőre szégyenét. Szánja a fa, szánja az ősz, Szánja tán az Isten is, Vad kénytől tört Budapestem, Megvert a rossz, a hamis. Nem szikrázik éji fényben Büszke házak vén sora, Nem pompáztat ősi várat Ősz Budának távola. 72 —
