Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-01-01 / 1. szám

SZITNYAI: Forgószél

Maga sem tudta, merre,, hová? Csak ment. Már elhagyta a várost is. Ingoványos talajon, sarlós földeken gázolt keresztül. Országutakhoz ért, ösvényeket hagyott el, erdőkön lopakodott keresztül, hegyeket mászott meg. Nem nézett vissza. Csak menni, menni, csak mennél messzebb menni!

Reggel volt, mire egy kis faluba ért. A templomtoronyban vidáman csengett-bongott a harang. A községháza padlásablakában fakó nemzetiszínű zászlót lengetett a szél. A falu egyetlen utcáján olyan nyüzsgés, mintha vasárnap volna.

— Mi van itt? — kérdezte álmélkodva egy beszélgető csoporttól.

— Ünnep.

— Ünnep? ;

— De még milyen nagy ünnep. Vagy nem lássa ott a nemzetiszínű zászlót? Ma hajnalban jött meg az örömhír, hogy végétért a kommun.

Az arcokba nézett, a zászlóra nézett, a harangját kongató templomtoronyra nézett. Nem tudta, ébren van-e vagy álmodik?

— Sándor! Sándor! — hallotta hátamögül ugyanazt, a hangot, mint éjszaka a város néma és sötét útcáján. De ez a hang most nem sikoltott, ez csengett, örömöt dalolt.

Visszafordult.

— Judit!

—- Mit csinál itt? Hogy került ide? — s az asszony arca tündökölt az örömtől. —• Mit szól? Mit szól? ... Ugye már maga is tudja, hogy vége van? Vége, vége!

Nem tudott felelni. Egyszerre halálos fáradtság fogta el. Mintha cserben hagyta volna minden ereje. Még mindig a szeme előtt cikkáztak az éjszaka emlékei és a fülébe kopogott a hang: “Kissé rángatódzott, aztán passz, ennyi volt az egész.” És most vége... És itt van Judit! Mosolyog ... Vagy Judit nem tudja, hogy Kertész ezen az éjszakán ... ? Mintha László lenne az, aki átöleli, a kezét szorongatja és arról beszél, hogy ők mindent tudnak és hogy gyönyörű cselekedet volt az, amit Tapasztóért tett . .. Judit meg a karjába karol. Nyíltan és felszabadúltan. László előtt karol beléje. Viszik magukkal a poros országúton. ..

Aztán egy ház előtt megállnak, a fala hófehér, a tetőzete piros cserép ... Öregember süvegei mosolyogva a gádoron ... Judit ujjong:

— No szóljon már valamit! Ugye pompás? Most már szebb idők következnek drága Sándor.

Szólni akar, hogy igen, igen, alighanem szebb idők következnek. Nyitogatta a szemét, amely folyton lecsukódott. Mellettük egy sárga szénakazal. Hol arra nézett, hol meg Juditra. Felelni akart és nem tudott megszólalni. Csak mosolygott, zavaran, némán.

— Bocsánat — motyogta végül és ködös, ezüstös fátyol ereszkedett a szeme elé. — Bocsánat, de én nagyon álmos vagyok.

Elérőtlenedett teste egész súlyával kisiklott a karok közül:

— Nagyon.

Rádőlt a szénakazalra s a karja álomszomjas gyermekmozdulattal gyűrűzött a feje alá.

— 49 —