Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-01-01 / 1. szám
ÚJ MAGYAR ÚT nagytermébe. Aki nem tesz eleget a parancsnak, azt a kutatással megbízott közegek felkoncolják a helyszínén. A fosztogatás áldozatainak minden kárát egyetemlegesen viselik a város lakói. Végrehajtó osztagok mennek lakásról-lakásra, és aki a kár megtérítéséhez készpénzzel hozzájárulni nem tud, az közmunkavállalással tartozik azt leróni. A megtorlás minden esetben: halál! Ki az, aki a megfélemlítés e borzalmas éjszakáján felelni merne az emberi lelkiismeret vészkiáltására? A polgárok az Isten felé emelték tekintetüket. Hála, hála Neki, hogy ók nem vettek részt a fosztogatásban. Most kevésbbé kell rettegniök. A polgár húzódjék otthona mélyébe és meg se pisszenjen. A proletárok lelkiismeretét még nagyobb félelem hallgattatta el. Jaj mindazoknak, akikről kiderül, hogy ott voltak a romboló menetben. Fussanak, meneküljenek messze a városból, ha még tudnak. Az útcákon őrcsapatok kóvályognak és mindenkit igazoltatnak. A házőrző kutyák is, mintha a szolgálatukba szegődtek volna, veszett ugatásba kezdenek minden neszre. Ember legyen, elszánt és ügyes tornász, aki a palánkokon át, vizet gázolva, városszéli kertek alatt bújkálva, ki tudja játszani az üldözők éberségét. A város nagy némaságában csak az őrjáratok kemény léptei verték fel a rettegéssel teli csöndet. Sehol senki, aki felelni merne a lelkiismeret segélykiáltására. Sándor önmagába hullottan tartott hazafelé. — Megálljon! — kiáltotta egy durva hang. Megtorpant és egy fa törzse mögé húzódott. Várt. A felszólítás nem ismétlődött meg, talán nem is neki szólt. Indulni akart, mielőbb hazaérni, mély álomba zuhanni. Halálos kimerültséget érzett a testében, az idegeiben, a lelkében. Aludni, aludni! Továbbment. Majd megtorpant. Az utca másik oldaláról hangokat hallott. Előbb parancsoló férfiszót: — VeénSándort keressük! Aztán ijedt női hangot: — Kérem, nincs még idehaza. — Erről majd személyesen győződünk meg. Pillanatokig moccanni sem mert. Úgy teszett neki, hogy lángok csapnak fel a föld alól, felkapaszkodnak a házak falán, egész a tetőzetig. Továbbszállnak. Egyik házról a másikra. Ég a város! Futni akart és mozdulatlan maradt. El innét, el messzire. És ott állt tovább. Talán csak álmodik. Azt álmodja, hogy futni akar, és nem engedelmeskednek a lábai. Sötétéség veszi körül és mégis lángokat lát. A közelben egy fegyver dördült el. Összerázkódott. Már tudta, hogy nem álmodik. Nem álom, hogy őt keresik. Zúgott a dobhártyája. A délelőtti hangok zsivaját hallotta, majd tisztán egy asszonyi hang kiáltását: — Sándor! Sándor! Ijedt sikolyként hangzott és csaknem visszakiáltotta: — Judit! A kapu ismét nyitódott, csukódott. Hirtelen sarkon fordult. A falak mellett surrant gyors léptekkel. — 48 —
