Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-01-01 / 1. szám
lázadni vágyó nemzet. Egy ember a válaszúton, hogy történelmi nagysággá \ áljék vagy a gyalázat örvényébe zuhanjon. Juhász! Talán megérti az idők kiáltását: Juhász, hív a történelem! Sándor besietett a direktórium épületébe. Az egyik hivatali szobából a másikba nyitott be, mire megtalálta Juhászt. Az ablaknál állt és nézte, amint egy meg-meghajló férfi kutat, matat, turkál az ő kifosztott lakásának az utca porába hajigáit könyvei között. — Hát látja, ez a nép — mondta a belépő Sándornak. — No, de ennek kegyetlen lesz a böjtje. Az órájára pillantott. Türelmetlenül várt valamit. Sándor megragadta a karját: — Ébredjen, a történelem hívja önt! — Hová? — Azoknak az élére, akik a rendet akarják. — A rendet? ... Miféle rendet? ... A máét vagy a jövőét? ... Csak a népre ne hivatkozzék, arra ne! Már rég nem a népről van szó fiacskám, hanem az eszméről, amit ráparancsolunk az egész világra. Kényszerrel, ha kell vérrel is. — ön e pillanatban megmentheti talán az egész országot, önmagát is. — Hogy értsem ezt? — Álljon az elkeseredettek és türelmüket vesztettek élére. Akik ma az ön könyvtárát is feldúlták, bizonyságot tettek arról, hogy nem akarják a rendszert amelyet reákényszerítenek. Juhász mereven nézte Sándort. — Jól sejtettem, de nem hittem — mondta aztán. Sándor megértette. Csábította az elkomorodott hang, a fenyegető tekintet, a végzet! Nyugodtan mondta: — Miért nem beszél őszintén? Miért hallgat el valamit? Juhász a zsebébe nyúlt. Megmarkolta, majd elengedte revolverét. Uralkodni igyekezett magán, de nem tudta eltüntetni feldúltságát. — Sándor, én mindig úgy néztem magára, mintha a fiam volna. Nekem nincs senkim, semmim és magát nagyon megszerettem. Maga volt az egyetlen, aki a szívemig érkezett el. Azt hittem, mind a ketten ugyanannak az eszmének vagyunk a megszállottjai. De maga engem becsapott. Körülöttem mindenki tudta, hogy maga nem az, akinek hittem, de én továbbra is olyannak akartam látni, mint egy éjszakán, az örvénylő Tápió fölött. Lefogtam a kezeket, amelyek magára emelkedtek, elnémítottam a szájakat, amelyek magát vádolták. Maga nélkülem már rég a börtönben ülne vagy kimúlt volna egy kötélen. A pártvezetőségben mindenki tudta, hogy a lázadók pőrében mi volt a szerepe. Én is tudtam, de nem vettem tudomásul és nem engedtem, hogy tudomásul vehessék mások. Makacsul ragaszkodtam elképzelésemhez, nem akartam csalódni. Mindenkinek van valami gyöngéje, az enyém maga volt Sándor, de ezzel nem lehet a végletekig visszaélni. — Azért vagyok itt, mert én is szeretem önt. Még most sem látja, a korrupt vezetőket leleplező, mai népítélet után sem látja, hogy nem ott van, ahol lennie kell? Hogy a gazok élére állt? SZITNYAI: Forgószél — 45 —
