Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-01-01 / 1. szám
— Engem nem érdekelnek a pillanat satnya alakjai. Őket elsodorja az idő és az eszme él tovább. — Vérözönnel. — Mint minden eszme, amíg a létéért küzd és nem kezdheti el alkotó korszakát. Maga talán nem azért konspirált Kertésszel, hogy majd a mi testünkkel aggassák tele a lámpavasakat? — Senkivel sem konspiráltam. — Akkor meg mit keres itt? Biztos tudomásom van arról, hogy Kertész, néhány más árulóval együtt, készül ismét valamire. De maga, mit akar maga? Mit üti folyvást bele az orrát egy harcba, amelyről tudnia kell, hogy nem végződhetik beékekötéssel? Miért akar engem rávenni arra, hogy áruló legyek? — Fel akarom ébreszteni, meg akarom önt menteni. — Maga viccel velem — nevetett fel Juhász és a zsebébe nyúlt. — Gondolkodjék és ne kísértse tovább a sorsot. — Ezt én mondom magának! — kiáltotta Juhász haraggal. — Ne kísértse a sorsot! Ne éljen vissza azzal, hogy magával szemben részrehajló vagyok. Ha nincs köze ahhoz, ami ma történt a városban, akkor bújjon el, váljon láthatatlanná és méginkább tegyen így, ha a legkisebb köze is van a történtekhez. Nem adok egy órát és ebben a városban olyan események játszódnak le, amelyektől talán még én magam is megborzadok. — Mivel fenyegetődzik? — Sándor, ne feszítse tovább a húrt! Ne éljen vissza azzal, hogy az ember nem tud megölni magában minden szeretetet. Értsen ennyiből és menjen, menjen innen sietve! — Tudni akarom, hogy mi az, amivel fenyegetődzik? — Elég volt! — üvöltött fel Juhász és a zsebéből előrántott fegyvert Sándor mellkasának szegezte. — A saját érdekében kérem, tegye el azt a pisztolyt — mondta Sándor nyugodtan. — Bitang áruló! A fegyver eldördült és Sándor füle mellett süvített el a golyó. — Megőrült? — kiáltott fel Sándor döbbenten. Részvéttel, szomorúsággal nézett Juhászra. __Lehet — felelte az sápadtan, — de menjen, én is azt mondom, a saját érdekében menjen. Mereven kinyújtott karral, mozdulatlanul tartotta a Sándor mellének szegezett pisztolyt. Az még soha ilyen közel nem állt halálveszedelemhez, de még soha ily kevéssé nem érzett félelmet veszedelemmel szemben. Kimondhatatlanul nagy és mély szomorúság volt az, amit érzett. — Elmegyek — mondta, — mert nem akarom, hogy gyilkossá váljék. Lassan megfordult és elindult a kijárat felé. Mögötte némán, mozdulatlanul, kinyújtott karral, revolverrel a kezében Juhász. Szinte a hátán érezte a feléje irányuló fegyver csövét, önmagában a kitűnő célpontot és mégis megkönnyebbült, amikor sértetlenül ért ki a szobából. — Szerencsétlen ember, az idők őrültje — mondta magában. Az utcák néptelenek voltak, titokzatosan és nyugtalanítóan csöndesek. ÚJ MAGYAR ÚT — 46 —
