Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-01-01 / 1. szám
felüvöltő öröm tompa tömegkórusa zúgott a sírkert gyászos hangjaiba. A tömeg még egyre járta a rendszer urainak otthonait. Juhász lakásánál állapodott meg utoljára. Csalódottan hajigálta ki a gazdag könyvtár darabjait és mitsem talált a javakból, amelyeket előző állomásain zsákmányolt. A temetőben fehér szegfűkoszorúval borított koporsót helyeztek a sírüreg fölé. Fémsodronyokkal megbilincselt virágszirmok tekintettek az égre és oly búsnak oly gyászosnak látszottak, mintha tudnák, hogy elevenen temetik el őket. Máskor vágyakat sugalló, szerelmet övező illatuk most az enyészetet vette körül. Csak néhányan álltak a sírnál. A városban még tart a majális, a megtorló népünnepély, de nem tudni mi lesz a vége. Holnap talán vadultabban újul meg a terror és számadásra szólítja azokat is, akiket kegyeletük e sírüreghez vezetett. Komor idők, vészes percek. Tartózkodni kell mindentől, ami a rendsfcernek szemet szúrhat! A gyászszertartást végző papon is félelem látszott. A gyászdalokat nem énekelte, csak ellihegte. A Miatyánk is úgy suhant ki az ajkai közül, mint egy ijedt sóhaj. Az anya egymaga zokogott fel a súlyos csöndben. Félelem nélkül jajveszékelte el bánatát. Mi baj érhet még egy édesanyát, mely hatalomtól retteghet az, akit harmadik lányának elvesztésével, porig zúzott maga az Isten? Talán a föld mélyébe ereszkedő koporsó után hull, ha Veén Sándor fel nem fogja. A sírásók is félni látszottak. Sietve hajszolt ásóikkal durva, vad robajjal hullatták a göröngyöket a koporsóra. A gyászoló gyülekezet tagjai meg sem várták, míg a föld betakargatja öléhez visszatért gyermekét. Szétrebbentek és mintha egymástól is félnének, szétszóródtak a hantok közt kanyargó ösvényeken. Csak az anya nem sietett és az őt támogató Sándor, akinek a kezéből néhány fehér rózsa hullott az elmúlás bölcsőjére. Ugyanolyan rózsák, aminőket évekkel ezelőtt adott az élőnek. Mereven nézett a mélybe és gondolatban felnyitotta az ércfödelet. A márványmosolyú, hófehér arcon lehúnyt szemhéj függönyözi be a panaszos tekintetet. Nem vádol és nem hív. Nyugodt és bölcs. Talán boldog is. Megmentette fivérét és az elvégzett küldetés tudatával néz vissza a földre. Utolsó útján az is vele van, akit szeretett. A városban végétért a tömegöröm. Az emberek otthonuk vagyontárgyai közé iktatták zsákmányaikat. Az utcák képe megpihent. Az államhatalom közegei, a rendőrök továbbra sem voltak láthatók megszokott helyeiken. Mintha a rendőrökre többé már nem is lenne szükség. De mi lesz, ha beáll a bűnre csábító szürkület és a gyilkosságokra bujtogató este? A terror hatalma elmenekült. Vájjon jön-e egy férfi, aki megérzi e pillanatok kitűnő lehetőségét és a rendszerrel elégedetlenségüket tüzesen kimutató munkások élére áll? A férfi, aki elindít egy harcot, amelyben boldogan követné az ország! Talán Kertész? ... De Kertész, akit kiszabadítottak az asszonyok, egy rokona házában húzódott meg nagybetegen. A város fölött sűrűsödik az alkony, a bizonytalanság homálya. Cselekedni kell! Talán Juhász? Neki való feladat lenne erőket szervezni meg, az országot riasztani fel és megbuktatni a rémuralmat. Soha még egy ilyen kedvező alkalom! Vezérét várja egy fellázadt város és vezérét várja egy ÚJ MAGYAR ÚT — 44
