Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-09-01 / 9-10. szám
ÚJ MAGYAR ÚT Ebben a magabántó világban azonban otthon vagyunk. Semmi kétség, hogy a magyarság nagy egésze a török kiveréséig s még tovább Rákóczi kibújdosásig ebben az önmagát emésztő bőszült életformában lelte meg legmaradéktalanabb kifejezését. Hanem aztán jött a nagy változás. A barokk-Habsburg álalakuság kora. Álalakuságnak kell mondanom, mivel átalakulásnak nem nevezhetem. Ennek ellenemond nemcsak a XVIII. századot követő új magunkra ébredésünk két nagy nyelvemléke: a “Bánk bán”, meg “A két szomszédvár”, hanem Ady Ős Kajánja, Szabó Dezső egész működése, sőt Móricz Zsigmond dolgainak egy része is. Nem, a magyarság nem polgárosult. Még a “híg magyarság” sem bírta megtagadni az “erősebb jámbor apákat”. Jellemző módon a regényes múltkeresés a XX. század elején is a kurucokhoz, tehát megint csak a XVII. századhoz fordult vissza: Thaly Kálmán érdemes gyűjtéseire és utánzásaira, Endrődi Sándor kuruc dalaira és a Rákóczi hamvainak hazatérését környező országos ünnepségekre gondolok. A magyarság a XVIII. században sem polgárosult. A Habsburg-politika akkori vezetői tudták ezt jól. Ezek irányából nézve a dolgokat, az ő idegenkedésük, bizalmatlanságuk, tartózkodásuk a magyarsággal szemben teljesen indokolt. Osztrák és magyar, vagy cseh és magyar közt a különbség kimondhatatlanul nagy. S ez a távolság a XVIII. században sem enyhült lényegileg. A magyar magatartás meghatározására pedig — mink-e, ők-e: nem tudom — egy rendkívül jellemző kifejezést találtak: a renitens szót. A renitens nem lázadó vagy forradalmár, hanem elsősorban az, aki ellenszegül vagy ellenáll. Abaújvárott, ezelőtt tizenhat esztendővel, egy este sétából jövet azt találtam mondani Gyula és László bátyámnak, hogy mi Ferdinandyak voltaképen lélektanilag vagyunk ellenzékiek; tökéletesen közömbös, igaza van-e vagy sem a kormánynak. S éppen ez a renitens magatartása. “Eb ura fakó: Ugocsa non coronat.” —- Miért? — “Azért az egyért!” — felelné Gyula bátyám. Ez a renitens, ellenzéki, ellenszegülő attitűd magyar voltunk jellemző velejárója. A régi, rebellis, pro-Libertáte-magatartásnak — így is mondhatnék ezt — ez a módosult, szelídített, a korhoz valamivel jobban idomított formája. A renitens ember rejtező rebellis. Ám aki rejtezik, nem halt meg az, s előléphet bármikor. Hangsúlyozni akarom azonban, hogy ez az ellenszegülő, nemet mondó magyarság nemcsak politikai életforma, hanem valósággal lényegünket kifejező életérzés, ami mögött' viszont egy hatalmas ösztön áll teljes erejében. Ez az ösztön — példa rá Macaulay angol történetének első kötete a XVH. század angol kisnemeseiben igen nagy mértékben megvolt, de az angol életből későbben teljesen kiveszett. A Középkorban, a nagy bárók meg az ellenállási joggal bíró s azt gyakorló nemesség korában pedig Európaszerte elterjedt jelenség volt. Európa népei azonban ezt az ösztönt kiélték, mint az előidők többnejűségét vagy kannibálizmusát. Talán egyedül a spanyolokban maradt belőle valami, de mivel ott a nemzeti élet szabad fejlődése sokkal gátlásmentesebb volt, mint minálunk, ez a jellemvonás egészében más irányúvá fejlődött, ámbátor létezik. A magyarság— 394 —
