Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-09-01 / 9-10. szám
ban azonban, e népben, melyben egy igen erős individualitás, sajátságos ellenmondásképen, önmagát soha teljesen megvalósítani nem tudta, a régi harci és zabolátlan bőszültség ösztöne, mint tehetetlen ádáz düh indulata rekedt meg, amely aztán a "renitens magyarság" néven ösmert jelenségben fejezte és fejezi ki magát. Igen fontos ösztönök — szellemi irányúak is, — amelyeket egy individuum ki nem él vagy ki nem élhet, megrekednek, átalakulnak, talán látenciába is vonulnak, de vannak és hatnak, — s minthogy természetes kifejlődésük útja elzáródott, ezt gátlólag és megkötőleg teszik, azaz: egy régebbi állapotot rögzítenek. Ily módon a szóbanforgó individuum viselkedésében archaikus jegyek fognak feltűnni. Minél fontosabb azután a ki nem élt ösztön, minél erősebb hát kiélésének szüksége, — amely azonban valamely oknál fogva teljesen; tehetetlen, — annál túlnyomóbb lesz az archaikus jegyek szerepe és befolyása az illető individuum egész sorsára és magatartására. Ez az archaizmus azonban NEM azonos az ú. n. retardáció jelenségével, mivel utóbbi csupán meglassúdott fejlődést jelent, előbbi viszont a fejlődésnek legalább egy ponton való úgyszólván véglegesnek tekinthető lehetetlenülésével egyértelmű. IV. Nem lehetetlenült-e a XVII. század egészen a mai napig magunkénak érzett életérzése 1711. után? A középpontban álló régi probléma meg nem oldatott: a Habsburgbirodalmon belüli csonka államiságunk — s benne és általa megcsonkult anyagi, gazdasági, politikai, szellemi és lelki habitusunk — visszahatott minden egyes magyarra s akár tudatosan, akár tudattalanul minden egyes magyart gátolt személyisége szabad és teljes megvalósításában. Megcsonkult s csonkultságában megrögzített politikai, szellemi és lelki habitusunk következményeképen pedig a régi nemzeti jellem és jelleg is megmaradt: a háborgó vérével nem biró keleti raj folyton lázadásra, folyton ellenzékieskedésre hajló jelleme, s így fennmaradt a rebellis jelleg is, mely mindinkább a renitens jellegnek adott helyet, hogy ebben a formájában azután mind a mai napig létezzék. Mivel pedig a XVIII. századi őseink nem olvasták Szekfűt s így nem tudták, hogy a XVII. század nagy ellentétei a “barokk-rendi kompromisszum”-ban varázsütésre elsimultak, a való helyzet és a vágyott helyzet közt egyre növekedett a szakadék s minthogy a vágyott helyzetért mégcsak síkraszállni sem szabadott már, úgy mint még a XVII. században tettük, a nemzeti életérzés egy archaikus fokon megrekedt és e foknak megfelelő habitusban konzerválódott. Midőn pedig Mária Terézia 1760. körül az ordas kurucok unokáiból megszervezi nemesi gárdáját s ez a pompás legényekből összetoborzott csótáros, csimbókos, párducos, kócsagos ifjú sereg megjelenik a rokokó csúcspontja felé haladó finom Bécsben: bizony nem mások ezek a derék fiatalemberek a nagy császárné mívelt székvárosában, egy elmaradt, vad ország exótikus képviselőinél... Hogy a testőrzők ebből a megbámult, de végül mégiscsak kicsúfolt helyzetből mily hiábavalóan erőlködtek kikecmeregni, arra beszédes és fájó példa Bessenyei tragédiája. A Bessenyei-tragédia összes külső és belső tartozékával együtt nem egy külföldjáró magyarnak vált sorsává a francia Felvilágosodást oly hiába maj-FERDINANDY: A magyar néző IV. 4 — 395 —
