Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-09-01 / 9-10. szám
FERDINANDY MIHÁLY A magyar néző IV. Bevezetés egy majdan megírandó önéletrajzhoz (Folytatás) A XVII. század felé fordulásunk olyan rendkívüli erejű és következményeiben olyan jelentőségteljes, hogy megkísérelhetem magyarázatával kapcsolatban a biológikus-pszihológikus fogalomképzést: Ebben a “választásban” egy ösztönszükséglet elégülhetett ki. Gyermek és ifjúkoromban a Középkor foglalkoztatta fantáziámat, de érettebb éveimben heves vágyódás, úgyszólván érezhető és érzékelhető erő a XVII. század felé sodort. Tanulmányaim és olvasmányaim kapcsán ráismertem erre a századra, sajátos levegőjére, érdes hangulatára, színére és tájára — a színe sárga és veres; a tája homokos, fátlan, de cserjés fenyér — s ezek a ráismerések a vitális kielégülés és nyugtalan fájdalom érzelmeit költötték fel bennem. Holott aligha érezném magamat jól a XVII. században, ha egy szép napon igazán odacsöppennék s aztán ott kellene élnem. Valószínűleg hamar alul is kerülnék egy olyan kíméletlen életformában, amelynek csak ritka ünnepe a béke s természetes életmegnyilvánulása a folytonos életbizonytalanság: a bújdosás, a cselvetés, a harc. Hanem az embr — szerencsére — maga is egy egész világ. Abban a bonyolult s mindmáig kiismerhetetlen szövevényben, ahol ösztöneim lázongnak és torlódnak, él sok más között egy sötét és a maga teljességében kielemezhetetlen szükséglet. Csak körülírni tudom: szükséglete a zabolálatlanságnak, a fékevesztettségnek, a bőszületnek. Úgy emlékszem, Csabai István találta meg a végvárba sáncolt vitéz harci attitűdjének a nevét, amely éppen a magyarság egyik leggyökeresebb alaptényezője: emlékezzetek csak Kálmán királyra, mikor megvakíttatja Álmost; Kún Lászlóra, mikor tatár kardokkal akarja lefejezni a pápát és “egész pereputtyát”; Mátyásra, mikor háborog; a “Zrinyiászra”, mikor éjjel a táborban elszabadulnak a lovak; a “Két szomszédvár”-ra, midőn Tihamér ádáz kedvében ledöfi kedves nénjét; Petúrra, midőn a magyar szabadságra iszik; Bánkra, midőn szörnyű sértődése kimozdítja sarkaiból a makrokozmoszt; Széchenyire, amidőn megőrül s a falba veri nagyszerű fejét, úgyhogy a vér patakokban szakad koponyájáról... Ám ezt a bőszületet senki se tévessze össze szadizmussal vagy mazochizmussal. Alig van nép a világon, amelyből a szadizmus és minden velejárója inkább hiányoznék, mint a magyarságból. A magyar harag olyan, mint a szélvihar. A szélvihar sem kegyetlen, bárha tör, zúz és gyilkol. Báthory Erzsébet egészen kivételes alak a mi történetünkben. Viszont azok a hajdúk, akik Kassán a három jezsuitát a pöcegödörbe fullasztották, a maguk századában aligha kivételek, hanem ennek a keserves, bősz magyarságnak elsőfokú képviselői, mintahogy felső fokon ugyanezt képviseli Zrínyi, midőn fogcsikorgató, tehetetlen haragjában összetöri törökverő kardját, úgy mint egykor pecsétjét Kún László király. — 393 —
