Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-09-01 / 9-10. szám
KOZMA: A carthagói harangok S a zsönge diákok az iskola padját Fegyverért esengve önként adahagyják . . . O, a boldog ifjak, ép erős legények, Mint irígylik őket rokkant lábú vének! S ezek is elmentek, nem sújthatva mással, Sújtani az ellent bátor, bölcs tanáccsal. Talpra pun! Fegyverre! Ne hagyd ős hazádat! Nincs kard? — Egyenesre igazítsd kaszádat! Nincs elég húr íjra, hogy nyilad röpítsed? — Van hajuk a nőknek, kösd rá s azt feszítsed! Lelkes honleányok örömmel lenyírják — S szereli aranyhúr a harcosok íjját. De a hadhoz pénz kell s Carthagónak nincs már, Rég rabolja Róma, kiürült a kincstár. Carthagói delnők, híres csodaszépek, Viselnek gyémántot, igazgyöngyös éket, Smaragdot, rubintot, zafírt, amethystet, Napkeleti topázt, díszét minden dísznek — S most leszedik sorra, ami rajtuk drága S közkincsül teszik le hónuk oltárára. 0 szent hazafiság magasztos tüz-láza! Az egész Carthagót felgyújtja, felrázza. Mindent a hazáért! . . . S kiki egyet értett: Sem Isten, sem ember — első a közérdek! Bástyakőért tornyot, templomot döntöttek És a harangokból ágyúkat öntöttek! . . .” Mily prelekció ez? Úgy zeng, mint az égbolt . . . Eszmél a professzor, elhallgat — elégvolt. Hogy is volt? — Carthagó, harangok és ágyú . . . ? Mily anakronizmus, tudatlan és bárgyú! S mégis: a teremben nem mosolyog senki, Csönd van . . . tüzes arcok ... * könnyezik mindenki Nem szól a professzor; ha még szólna: torkán Kitörne, mely fojtja, a zokogás-orkán. Ül sokáig némán, sóhajt keserveset: “S Carthagó — elesett.” — 353 —
