Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)

1955-09-01 / 9-10. szám

KOZMA ANDOR

A carthagói harangok

A pápai öreg kollégyom terme Csupa vén diákkal zsúfolásig telve.

Ajkuk néma, mint a faragott képeknek,

Pedig verekedő vad fickók lehetnek:

Több homlokon, arcon beforradt sebhelyek, Kemény hideg-vasra valló emlékj elek;

Van, kinek hiányzik félkeze, féllába . . .

Ilyenek is járnak Pápán iskolába.

Ki históriában kutat világeszmét,

Tudós Bocskor István professzor tart leckét. Tavaly Debrecenben még Enyéng követje,

Alig egy féléve még tömlöcre vetve,

Most Bécs kegyelméből, rendőrtől figyelve,

Megint kathedráján a hatalmas elme.

Tilalmas részére a honi történet,

Hanem Carthagórul s Romárul beszélhet, lm, beszél is bőven ékesszavú ajka,

Visszatért diákok szom j an csüggnek rajta.

“. . . S a dicső Carthagó, mondja a professzor, Végső diadalra keseredett ekkor.

Ezeréves múltját üti vala arcul,

Hogyha lemond gyáván a rátukmált harcrul. Maga dölyfös Róma egyedül ha támad,

Nem győz hős haragján Carthagó hadának. Barbár Massinissa, gaz numid szövetség,

Ez pecsétélé meg Carthagó elestét.

Am Carthagó népe a bús végveszélyben Nagyszerű halálra buzdult föl kevélyen.

A nemzeti zászlók lobogtak kibontva,

Tódultak alájuk, nőtt a had naponta,

Carthagói férfit asszony nem marasztott,

Hont védeni mentek urak és parasztok, Kereskedőt üzlet, mesterembert szerszám Nem kötött le többé — beálltak ezerszám.

— 352 —