Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-06-01 / 6-8. szám
KÖNYVSZEMLE magyar főúr értékskáláján át mutatta be a Nagy Parlagtól az Erényig vezető fejlődési fázisokat. A szellemtörténeti irány túlzásai nála egyoldalú adatszelekciót is eredményeztek. Az ő nyomdokain aztán divatba jött nem “sub specie históriáé”, hanem szubjektív és anakronisztikus módon vizsgálni a múltat s a belőle sarjadt közvetlen jelent. Ezzel magyarázható, hogy elhitető művészetével párosult pompás stíluskészsége soha nem létezett neo-barokk mázzal tudta bevonni a magyar élet barokk-elemektől akkor már teljesen mentes légkörét. A forráskritika klasszikus elveitől elszakadó kutató-munkájukban azzal áltatták magukat, hogy a modern történettudomány lényege a művészet és a tudomány szintézisében áll. Ez az elv nem egy esetben fából vaskarikát jelentett, a forma és tartalom szerepének tragikus összetévesztése árán. Az ilyesféle szellemtörténetben a tárgyi igazság rovására könnyen túlteng a képzelőerő s öncélú játékká válik a tudományos munka technikája, miként az utóbbi mozzanatra spontán módon mutatott rá — Szekfü Gyula halálhírének vételekor — egyik világhírű atomfizikus honfitársunk. Termékeny és veszélyes tévedései mellett is, mint történetíró a legtehetségesebb volt valamennyi kortársa között. Hogy istenáldotta tehetségével rosszul, nagyon rosszul sáfárkodott, az is igaz. Ennek a problémának a fejtegetése azonban már az erkölcsi és lélektani jelenségek területére vezet át minket. Erkölcsi szempontból vett rugalmasságára borít sötét árnyékot az a tény, hogy őt egészen a 30-as évek közepéig az ellenforradalom hivatalos szellemtörténészének jegyezhették, s ugyanaz a Szekfű először laza, majd a háborús évek során egyre szorosabb, de óvatosan leplezett, jövőt biztosító kapcsolatokat épített ki magának a marxizmus hadállásai felé. Hihetetlen ellentmondás van nála e tekintetben elvek és gyakorlat, írás és tettek között. Színeváltozására jellemzésül két idézetet közlünk. Az egyikben, az akkor 53 éves Szekfű a 19-es vörös diktatúráról mond lesújtó ítéletet: “A társadalom tehetetlensége hozta reánk a bolsevizmus szégyenét, történetünk örök mélypontját.” (Magyar Történet, Bp. 1936., V. köt., 604. old.) Tizenegy évvel később, a 64 éves Szekfű már tökéletesen ellentmond önmagának: “Magasabb szempontból vett erkölcsi magatartás figyelhető meg a szovjet rendszerben.” (Forradalom után, Bp. 1947., 143. old.) E két végpont közt megtett út hosszú és érvényes rá Szekfű híressé vált szállóigéje: valahol utat vesztettünk. Ez az erkölcsi kettősség, mint vörös fonál, húzódik végig életművén. Magánéletét is részben ez határozta meg. Lapozzuk csak fel a múlt század végén dúló egyházpolitikai harcokról a nézeteit. Fenntartás nélkül vallja az egyházi főhatóság álláspontját, és nem zavarja az a nem éppen lebecsülendő körülmény, hogy az erkölcsbíró szerepében tetszelgő történetíró maga is egy bécsi elvált asszonnyal élt vegyesházasságban. A tények rögzítése után megkérdezzük, mi hát a végső oka a szekfűi pálfordulásoknak? Mi az oka annak, hogy vitáktól sűrűn tarkított pályafutása nem edzette, hanem inkább puhította erkölcsi lényét? Szerintem az egyik fő ok: az erkölcsi bátorság hiánya, helyesebben: túlzott félelemérzés. Köztudomású, hogy 1944 bujdosásait a betegeskedő Szekfű rendkívül nehezen, szinte félénk gyermek módján viselte. A Vörös Hadsereg viselkedése (neki is kijutott belőle), megfélemlítettségét csak fokozhatta. A betegeskedő, erkölcsileg erőtlen Szekfű így a kezesbárány szerepére vállalkozott, akinek fejére a múltból sok mindent rá lehetett — 333 —
