Új Magyar Út, 1955 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1955-06-01 / 6-8. szám
lemű történetírás elsőrendű feladatai közé tartozik a nemzeti függetlenségi harcokban kiemelkedő szerepet betöltött egyéniségek (Dózsa György, Hunyadi János, Bocskai István, Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, Széchenyi István) kisajátítása. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a mai magyar tudományos élet még a filozófus (86) és az építész (87) szempontjából is hagyománykutató jelszavaktól hangos, mert így rendelte el a politika és tudomány egymásrautaltsága a hiányzó tömegkapcsolatok megszervezése céljából. A múlt haladó hagyományainak megtörésével elismerik, hogy a magyar nemzet története nem 1945-ben kezdődik. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a múlt megtűrt főúri nagyjai mellett az élő nemzetnek az ipari munkásság, dolgozó parasztság és haladó értelmiség nevével illetett csoportjaiból önkényesen hasítsák ki a szocialista hazafiság fogalmát s ezzel az előbbi kategóriákon kívül eső tömegek elé a “lenni nem lenni” kínzó problémáit vetíti osztályharcos magatartásuk. A nemzetfogalomnak társadalmi alapon történő megszűkítése voltaképpen osztálygőgből és önzésből eredő reakciós folyamat, mely a magyarság s a többi nép ügyét a múlt századi függetlenségi harcok és társadalmi forradalmak előtti állapotba löki vissza, amikor 1848. előtt még égető szükség volt a nem-nemesi jogállású tömegek társadalmi és gazdasági felszabadítására. A népi demokráciák a rabszolga intézményre emlékeztető modern jobbágyságot termelték ki, mely azonban nem évszázadok művének, hanem mindössze 10 év önkényes államvezetésének eredményeként jött létre. A nemzeti eszme jelentésének vizsgálata így vezet el minket a kisebbségi kérdés tárgyalásához. Véleményünk szerint az 1945. előtti nemzetiségpolitika nemcsak alapjában, de a megoldást célzó részleteiben is elhibázott művelet volt, nem járult hozzá a nemzetiségek békés együttéléséhez, nem volt képes levezetni a különböző ellentétekből adódó feszültségeket. Ennek a több tekintetben helytálló felfogásnak a bizonyítására azonban olyan forráskiadványokat jelentetnek meg, melyek szinte kivétel nélkül csak olyan adatokat, intézkedéseket hoznak napvilágra, melyek a letűnt nemzedékek politikáját egyoldalúan világítják meg. Kemény G. Gábor is ilyen szempontok szerint válogatta össze, hangya-szorgalommal, a magyarországi nemzetiségpolitikai forrásadatait. (88) Hasonló adatszelekciót végzett I. Tóth Zoltán (89) is Kossuth nemzetiségpolitikájának ismertetésében, mert csak az uralkodó osztályok következetes elmarasztalása árán volt képes a nagy szabadsághős botlásait ellensúlyozni. Ugyanezt a módszert követi a szlovák Karol Golán, aki Stur Lajosnak, a szlovákok 86 87 88 89 WAGNER: A magyar történetírás (86) Mátrai László: A magyar filozófia haladó hagyományainak kérdései a felvilágosodás korában. Akadémiai Értesítő, 61. évf. 505. sz. 1954; s u. ő. Haladó filozófiai hagyományaink kutatásáról. Társadalmi Szemle, 9. évf. 8-9. sz. (87) Weiner Tibor: A hagyományok jelentősége a magyar építészet fejlődésében. Társadalmi Szemle, 10. évf. 1. sz. 1955. jjan. (88) Kemény G. Gábor: Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában. I. kötet: 1867-1892, Budapest, 1952. (89) Kossuth i natsionalnii vopros v 1848-1849. Studia Historica. Budapest, 8. sz. 1954, 122. — 321 —
